Házakat gyűjtött, bontott, mentett

Nyíregyháza - Kevesen mondhatják el magukról, hogy házat, templomot, egy egész falut felépítettek – „Páll Pista” megcsinálta.

Szegény Kálmán bácsi tán azóta is hümmög, hogy a réztáblát, amire cirkalmas bötűket kalapált, hogy ,,Ez a torony készült Páll István igazgatóságában”, a címzett úgy elrakta, hogy ma sem találja. Dehogy akart ő műemléket csinálni magából, mikor pusztán tette, ami a dolga. Ahogy az öreg rézműves, épp úgy. A néprajzos, Sóstói Múzeumfalu-igazgató egy életen át gondozta a falut, ami sosem volt. Épített templomot, tornyot, bontott, visszaépített sok portát. Ötletei, sajátos válogatása egy szegény megye gazdag és rejtett kincsesbányájából szakmai körben is specialitás. Alig hisszük el, hogy nyugdíjba megy.

Ritka, hogy valaki parasztházakat gyűjtögessen, s mentegesse az utókornak. Így tervezte, vagy sorszerűen épített falut?

Páll István: Régész akartam lenni. De volt egy professzorom, aki nem hagyott békét nekem. Tőle tanultam a magyar hiedelemmondákat, ő szúrta ki a dolgozatom, amit a parasztember nagyapámtól gyűjtöttem. Később újlétai református presbiteri jegyzőköveket dolgoztam fel, megvolt a terep, és a belépőm Nyíregyháza épülő szabadtéri múzeumába. Egészen véletlenszerű volt. Amikor ’75-ben megérkeztem, nem találtam itt senkit. Elmentek Paszabra épületet bontani. Ámultak, hogy utánuk mentem, s én is ámultam, hogy odataláltam. De megfogott a bontás.

Meséltek a falak? Vagy ez amolyan szakmai evidencia a népmese és az építészet összefüggéséről?

Páll István: A szakmában tudjuk, miért érdekes jelenség Szabolcsban a paraszti kandalló. Általánosan érvényes azonban, hogy azok a történelmi hatások, melyek a megyét érintették – legyen szó járványról, falumegsemmisítő tatárjárásról, tűzvészről, háborúkról, vagy idetelepült emberek szokásairól –, mind jelentkeznek a népi kultúrában, az építészetben is. Egy néprajzos ezekből valóban fontos következtetéseket tud levonni. Engem azért fogott meg, mert az emberi emlékezetnél megbízhatóbb. Poros, koszos munkának tűnik, de rejtett elemeket is feltár. A néprajzi szakirodalomban kevésbé ismert, hogy nálunk vízszintesen fonják a sövényfalat, a Nyírségben és fentebb pedig már függőlegesen. Érdekelt, s egykori inkább folklorista igazgatóm szívesen is bízta fokozatosan rám a népi építészetet. Én pedig egy fényképezőgéppel a nyakamba vettem a megyét. Volt egy papírom több mint kétszáz településnévvel. Mindössze tíz maradt ki.

Úgy válogatta és építették ide a portákat, hogy egyik épület soha nem állhatott volna a másik mellett.

Páll István: Így is sokszor okultunk a telepítési terv megvalósítása alatt. Hiába írtuk le ugyanis, hogy ide jön majd mondjuk Garbolc, Kossuth utca 71-es háza, az árvíz ezt nem vette figyelembe, elmosta. Később már csak annyit rögzítettünk, hogy ide kell egy szatócsbolt, oda jön a magtár. A hajdani fotóimon szereplő portáknak a 90 százaléka nincs már meg. Sokszor kísért a szerencse is egy-egy épület megmentésében. A legizgalmasabb az anarcsi porta visszaépítése volt, azt ugyanis nem mi bontottuk, nem volt támpontunk ahhoz, hogy mi hova kerüljön. Akár egy bonyolult puzzle, annyit gondolkoztunk rajta. Az avatás után derült ki, hogy a portáról a Néprajzi Múzeum őriz két fotót, arról le tudtuk ellenőrizni, jól dolgoztunk-e. Csak egy oszlopközt raktunk picit arrébb, mert ott hombár volt.

Mesélte, hogy a doktori disszertációjához 3,6 méternyi levéltári iratot dolgozott fel az elejétől a végéig. Ez igen magas fokú kitartásra vall.

Páll István: Egyszer úgy kaptunk támogatást egy lehetetlennek tűnő bővítésre, hogy valaki azt mondta rólam: „Ahogy Páll Pistát ismerem, megcsinálja.” Megcsináltam. Ha egyszer a fejembe veszek valamit, azt kitartóan, és becsülettel végigviszem. Mindent arra költöttünk, amire kértük, ezért sokan szerettek minket szakmában, szakmán kívül is. Csak egyszer nem voltam kitartó. A tarpai házra való alkudozás pálinkázással esett meg. Amikor az utolsó pohárral a vállam fölé löttyintettem, a tulajdonos nem vett többé komolyan, nem volt üzlet. Szerencsére találtunk másikat. Volt, hogy ennél sokkal kacifántosabb helyzetben is ki kellett valamit találni.

Talán ezért vannak olyan ,,apróságok” itt, amilyenek az országban másutt nincsenek.

Páll István: Légből kapott ötletem csak egy volt. Sokáig hivatkoztam az Árpád-kori falura. Érdekes, hogy most ez is megvalósult. A terveim egyébként mindig reálisak voltak. Nagyon akartam, bejött. Építettem a kapcsolatot az Országos Műemléki Felügyelettel, a szakmával, miközben kihívás volt ezt az intézményt fenntartani, működtetni. Tényleg vannak itt specialitások. A kismesterségek élőbemutatója, a nyomda, a szikvíz üzem, a cigány lakóház máshol nincs. Dániai ötlet mentén hordtunk ide egy dombot a szabadtéri színpadhoz, most épp egy varrodát építünk, legalább nyolc régi varrógépet előhozhatunk a raktárból. Nagyon jó kollégáim voltak, sok kézműves mesterséget kitanultak, egyikük sem tud úgy tekinteni erre a helyre, mint csak a munkahelyére. Én sem.

A ’70-es évek papírra fektetett skanzene megvalósult, az épületek 90 százaléka az Ön igazgatósága alatt. Kész a nagy mű?

Páll István: Egyszer egy épületavatáson azt mondtam, befejeztük a múzeumfalu építését. Erre ráfaragtam: abban az évben sovány lett a működési keret, holott mindig is úgy képzeltem, hogy ennek a falunak élnie kell. Mi úgy mondjuk, attrakciókat kell szervezni, hogy sok látogatónak adjunk élményt. S ez bizony sokba kerül. De hiszen missziót teljesítünk. Áldozni kell az olyan néprajzi kincsek bemutatására, mint mondjuk a milotai betlehemes bábtáncoltatók, de el kell fogadni, hogy a népzene mai hírességeit egy-egy koncertre lehívni igen költséges. Azonban az ország legnagyobb regionális szabadtéri múzeumát építettük meg, ami téliesített épületeivel egyre hosszabb szezont tudhat magáénak. Jó így befejezni a munkámat. Az utódomnak már ,,csak” fenn kell tartania, ám ez sem kevés.

Szokása végigmenni itt, ha ki akar kapcsolni. Iránytűje volt végigmenni a bővítésen, a tervrajzon. Végigmentünk jelképesen a pályáján. Ez az ige valahogy végig itt volt, észrevette?

Páll István: Így más jelentéssel bír. Amikor nyugodtan akarok lenni, végigjárom a terepet, én úgy hívom: ,,nosztalgia túra”. Most, hogy az öregedés felé tettem egy jelentős lépést, jólesik végiggondolni, mit, hogyan sikerült megvalósítani. Mindig a legutolsó fejlesztés volt a kedvencem, és örülök, hogy volt bennem kitartás. Az újlétai magtárhoz személyes kötődésem is van, apuékkal ott laktunk a közeli kastély tanítói lakában. Gyermekkoromban sokszor süllyedtem a búzahalomba, ez is eszembe jut, amikor odaérek. Meg az is, hogy leginkább akkor dolgoztam, amikor mások pihentek. Talán most lesz időm nekem is nyáron nyaralni, levéltárba járni, cikkeket írni. Maradok a szakmában, hiszen a Magyarországi Tájház Szövetség, a Pálinka Lovagrend tagja vagyok. Ezek ugyanúgy arról szólnak, amit egész életemben értékeltem: jó célt találni jó társasággal, a kultúra és hagyományok közegében.

Névjegy

Páll István dr., PhD néprajzos, muzeológus

Született: 1952-ben, a Hajdú-Bihar megyei Furtán

Képzettsége: történelem szakos középiskolai tanár, etnográfus

Kutatási területe: népi építészet, történeti néprajz, szabadtéri muzeológia

Tagságai: Magyar Néprajzi Társaság, Nemzetközi Múzeumi Szövetség (ICOM), Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület, Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége, Nemzetközi Műemlékvédelmi Szövetség (ICOMOS) Magyar Nemzeti Bizottsága Népi Építészeti Szakbizottsága, Magyarországi Tájházszövetség, Múzeumfalu Baráti Köre, Szatmár-Beregi Pálinka Lovagrend, Szabadtűzön Főzők és Sütők Lovagrendje, Nyírségi Hospice Alapítvány

Legmagasabb elismerései: „Műemlékvédelemért“ Emlékplakett (1998), Megyei Prima Díj (2010), Móra Ferenc Díj (2011)

Család: Felesége a Nyíregyházi Főiskola intézetigazgatójaként ment nyugdíjba. Két felnőtt gyermekük és két unokájuk van.

KM