Amikor nincs határ és nincs lehetetlen

Nyíregyháza - Amilyen mélyen tudnak lenni, épp úgy képesek a határtalan boldogságra, amit egy icipici dolog is kiválthat. „Hát ennyi volt.” – futott át a 22 éves lány agyán két százalék túlélési eséllyel, ami csak azért lett ilyen „magas”, mert az egyszerre bekövetkező szívtrombózist és főági tüdőembóliát nem szokták túlélni. Tomán Edina azonban rácáfolt mindenre, életben maradt, majd futni kezdett.

„Olyan nincs, hogy én nem futhatok! Volt ilyen, mert nem bírtam két métert sem menni, mégis azt mondtam, majd akkor holnap megyek hármat, két nap múlva tízet. Nincsenek határok!” – meséli az újraindulásról, egy új élet kezdetéről, és akkor még fogalma sem volt arról, hogy egy sokkal mélyebb erő áll a „lehetetlent nem ismerés” hátterében. Ma már tudja, s egyedüliként a nyilvánosság előtt is felvállalja: Borderline-szindrómája van.

Egy maraton már nem elég

„Borderline sajátosság, hogy bárhol, bármikor, bármit megteszünk, és nem érdekel minket a környezet, minket soha nem érdekel semmi! Nem ismerjük a lehetetlent és a nincset sem. Az emberek nagyrésze betegesnek tartja amit csinálok, 12-18 órán át futni, lefogyni három kilót, végighányni az egészet és koromfeketére gyulladt lábbal célba érni, ahol olyan boldog vagyok, hogy az elmondani sem lehet!

Elindultam valahonnan 18 órával ezelőtt, de az egy másik Edina volt, és most itt vagyok! Ilyenkor kimegy minden az emberből, lecsupaszodik és a rossz, negatív érzések, gondolatok megszűnnek. Olyan állapot ez, mint az újszülötté. Megtisztulási folyamat, amit újra és újra át kell élni, viszont egyre többet kell azért tenni, hogy ugyanezt elérjük.

Ha egyszer ezt a maraton megadta, legközelebb már nem adja meg. Több kell! Ha ott halok meg egyszer a pályán, akkor szép halálom lesz.” – fogalmazza meg az ultramaratonok nyújtotta érzést a csupa mosoly, ma már 33 éves lány, akinek életéről Fél lélegzet címmel készült dokumentumfilm.

„Én úgy éltem az életemet 30 éves koromig, hogy biztos voltam benne: rossz ember vagyok, mindenkit bántok és elmarok magam mellől. Jött egy nap, amikor magam ellen fordultam... Az anyukám elvitt egy pszichiátriára, ahol elmondták, mi velem a probléma, én meg azt, hogy nekem semmi bajom, hagyjon békén mindenki.” – emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor az érzelmi hullámzásait, a hirtelen jövő mélységeket és magasságokat nem lehetett csak azzal magyarázni, hogy „rossz ember”. Hónapokkal később olvasott egy könyvet, ami a Borderline-ról szólt és ráébredt: „Úristen, ez tényleg én vagyok!”

(A cikk teljes terjedelemben a Kelet-Magyarország február 17-ei nyomtatott és digitális lapszámában olvasható, a kelet.hu-n.)