A játék igazi öröme

Nyugi, nyugi, ez csak egy egyszerű játék, amelyben huszonkét ember kerget egy labdát kilencven percen keresztül, és a végén már nem mindig a németek nyernek. Az egykori angol labdarúgó legenda, Gary Lineker korrigálta 1990-es mondását a 2018-as moszkvai világbajnokságon, ahol ismét bebizonyosodott: az erőnyerő favoritok legyőzhetők, ha az ellenfélben van hozzá kellő hit, s persze tudás és elszántság. Nyéki Zsolt írása.

Ugyanakkor nem vált valóra a tézis, hogy a világbajnokságot kis lélekszámú nemzetek is megnyerhetik – egyedül Uruguay jelenti a kivételt a torna 1930-tól jegyzett történelmében. Most is Dávid és Góliát küzdelmét hozta a döntő, és ahogy az lenni szokott, előbbi nyerte el a semleges tömeg szimpá­tiáját. A horvátok elbukták az utolsó mérkőzést, de elnyerték a világ sportszerető közösségének szívét.

A sport színterén értelmezhetetlen indulatok csapnak össze a világbajnokság eredménye fölött. A túlnyomó részt színes bőrű játékosokra épülő francia válogatott nem igazolás az Európát sújtó migrációs válságra, és nem Európa armageddonja, jelképe a jó és a rossz végső harcának. Ezt a meccset egy másik pályán kell lejátszani. Bennem elsősorban irigység bujkál – az a jóféle, őszintén mosolygós és együtt ünneplős a déli szomszédainkkal. Már ott kezdődött, amikor tavaly nyáron egy eldugott kis tengerparti öbölben figyelhettem meg este tízkor focizó gyereksereget. Elképesztő lelkesedéssel csatáztak, és amikor a labda eltalált egy közelben álló autót, a gazdája feltápászkodott, megsimogatta a gyerekek buksiját, és odébb vitte az autóját. Egyszerre volt ebben a gyerekek és a foci iránti tisztelet, szeretet.

Ez nyert visszaigazolást most, amikor a horvátok katartikus élményben élhették meg mindazt, ami öröm, erő, boldogság, nemzeti összetartozás. Mert a foci elsősorban játék, mégis sokkal több annál. Legutóbb két éve kaptunk egy kis ízelítőt belőle: hosszú évtizedek éheztetése után az európai torna nagyszerű szereplése volt közös öröm forrása, és építette látványosan az országimázst. A magam részéről ezért nem tudok soha elfordulni a magyar válogatottól, ha éppen sikertelen is. Abban is bízom, hogy a horvát siker önértékelésre készteti a magyar labdarúgást, egészen a serdülő korosztállyal foglalkozó edzőkig, mert talán itt rontjuk el az egészet. Ott, hogy a kezdő csapatba nem az a gyerek kerül, aki valóban a legtehetségesebb és a legjobb formában van, hanem az, akinek a szülei egy kis pénzt nyomnak az edző zsebébe. Aztán apuka sörrel a kézben dirigál a pálya széléről. A kibicek mindent elronthatnak – sportban és máshol is.

- Nyéki Zsolt -