Csodák a csatornák partján

Amszterdam az a város, ahol csak boldog, kiegyensúlyozott emberekkel találkozik a turista.

Mesebeli város ez, ahol biztosan börtön jár azért, ha valaki nem kedves a turistákkal – más magyarázatot nem igazán talál a segítőkészség ilyen magas fokára a nem ehhez szokott magyar lélek. Az állomáson a pénztáros kinyomtatja az útvonaltervet arról, hogy juthatunk el a szállodához, és amikor az utcán térképpel a kezünkben álldogálunk – és gondolom, tanácstalannak tűnünk –, megszólít bennünket egy bicajos anyuka (a jármű elején lévő dobozban ül a kislánya), és megkérdezi, segíthet-e. Angolul a legkisebb utca legeldugottabb üzletének eladója is beszél, és bárkit is szólítunk meg, azzal zárja a mondandóját, hogy üdvözöl a városában. Manírok nélkül teszik, ez náluk valami miatt belülről fakad.

Nem tudom, milyen lehet egy feszültségektől mentes országban élni, ott, ahol boldog, kiegyensúlyozott emberek jönnek szembe, de a hollandokat látva szívesen kipróbálnám. Bár nem volt túl meleg, az amszterdamiak kint üldö­géltek a kávézók, éttermek teraszain, élvezték a novemberi ajándék napsütést, és teljesen természetes volt nekik az, amit mi négy napig szájtátva csodáltunk: a meseházakat a csatornák partján, a hidakat – ha hinni lehet az útikönyvnek, összesen 1281 van belőlük –, a felfoghatatlan mennyiségű biciklit, a rengeteg tulipánt. Azt, ahogy tudatosan nevelnek az egészséges életmódra a boltok magyar szemnek elképzelhetetlen választékú zöldség- és gyümölcskínálatával – aki akar, egy ügyes kis szerkezet segítségével frissen facsart narancslevet tölthet magának –, hogy mindenütt ingyenes a wifi, és feltűnő, hogy bárhol is járunk, minőségi zene szól.

Sör és apácák

Ha ezeken túl semmit sem tudna felmutatni a város, akkor is szeretnénk, de persze ezzel nincs vége! Itt látható a legtöbb van Gogh-kép egy helyen – hogy az Íriszek milyen gyönyörű! –, Rembrandt Éjszakai őrjáratát nemcsak a Rijskmuseumban, de szoborcsoportként egy téren is megcsodálhatjuk, és itt bujkált 25 hónapon át a nácik elől Anne Frank és családja, amíg fel nem jelentette őket valaki. A Heineken-látogatás pár üveg ingyen sörben és egy hatalmas, nemzetközi buliban végződik, a begina apácák egykori lakhelye pedig ennek ellenpontjaként a nyugalom szigete.

Jönnek-mennek a hajók, időnként felnyílnak a hidak, majd rögtön vissza – és minden megy tovább. Velencében az volt az érzésem, hogy a víz uralkodik a városon és megnehezíti az ott élők mindennapjait, itt viszont a csatornahálózat egy gyönyörűséges biodíszlet, ami a szépet még szebbé teszi, és ami egyedivé varázsolja a meseváros zeg-zugait.

KM-SZA