Fohász egy jobb világért

Ahol Pásztor Anna megjelenik, ott hiperűrsebességbe kapcsolnak a rezgések, és hiába rángatjuk az érzelmi hullámvasút vészfékjét. A színpad előtt állva a legjobb, amit tehetünk, hogy megadjuk magunkat, és repülünk, zuhanunk, repülünk, zuhanunk… A formáció jövőre ünnepli fennállása huszadik évfordulóját, addig azonban még előttük van nyolcadik albumuk, az Adj Király katonát! lemezbemutató turnéjának java. Hajdúszoboszlói koncertjük után járt szerkesztőségünkben Pásztor Anna és testvére, Pásztor Sámuel, akikkel bezártságról és szabadságról, az új lemezről, a zenekar saját We Are The World-jéről és ars poeticáról is beszélgettünk.

A pandémia, a szomszédos háború és az energiaválság miatt bevezetett intézkedések mindannyiunknak feladták a leckét. Mi segített át titeket a nehéz időszakokon?

Pásztor Sámuel: Mindannyian különbözőképpen éltük meg ezt az egészet. Több mint húsz éve vidéken élek, ott például nem nagyon érdekelte az embereket a kijárási tilalom. Abszolút kedélyes volt, délben kiültünk a kertbe ebédelni, nagyokat beszélgettünk, ráadásul az otthoni stúdiómban dolgozni is tudtam, szóval ebből a szempontból nem volt hiányérzetem. Annát viszont Pesten érte a lockdown, de aztán el is rajtolt onnan...

Pásztor Anna: Hol éljen egy rocker, ha nem a Rákóczi téren két gyerekkel?! Aztán egyik napról a másikra ott találtam magam a belváros közepén egyedül, maszkos emberek magyarázták, hogy maradjak otthon. Mi viszont egy nagyon apró albérletben laktunk, aminek kiülhettünk a talpalatnyi tetőteraszára, de félpercenkként visítottak el előttünk a mentőautók. Olyan volt, mint egy Black Mirror epizód… A gyerekek sem bírták idegileg, én sem vagyok az az állatfaj, amelyiket ketrecbe lehet zárni, úgyhogy amint lehetőségem nyílt rá, kocsiba ültem és elindultam a Pilisbe új otthont keresni. Mi ott nőttünk fel, szeretem a miliőjét, a nyugalmát, és Pesthez is közel van, szóval addig jártam ki, amíg nem találtam meg a megfelelő helyet. Mondjuk nem könnyítette meg a dolgot, hogy nem volt eladó az álomtelek, de végül sikerült meggyőznöm a nénit, úgyhogy most építkezünk – mikor, ha nem a legnagyobb infláció idején? Addig is, amíg beköltözhetünk a mi kis szentélyünkbe, egy kis faházban lakunk és fűtjük a hegyet. Valószínűleg mindezért lett Az Adj Király katonát! egy rendkívül személyes hangvételű, érezhetően terápiás anyag.

Az elmúlt három évben sok előadó döntött úgy, hogy szögre akasztja a hangszert és valami civil foglalkozás után néz. Ez alatt az Anna and the Barbies elkészítette az új lemezét.

Pásztor Sámuel: Az volt az alapkoncepciónk, hogy előbb jönnek a dalok, aztán a klipek, végül a lemez a maga teljességében, tehát a megjelenéskor az albumnak legalább a felét már ismerte a közönség. A finis azonban kissé viharosra sikeredett, ugyanis az utolsó pillanatban, az utómunka alatt még „beesett” két dal, stúdióztunk és kergettük a vendégelőadókat.

Pásztor Anna: Két héttel a lemezleadás előtt kitaláltam, hogy költök egy dalt és meggyőzőm Simit, hogy írjon hozzá zenét. Ez eleve nagy birkózás volt a szoros határidők miatt, de azért írt hozzá egy zseniális minimal pop alapot, akkor azonban úgy éreztem, hogy ehhez emberek kellenek, és nem is kevés. Személyesen kerestem meg Papp Szabit, Lábas Vikit, Sennát, Busa Pistát és Agócs Marcit, két nap alatt összetrombitáltam őket, és a büdös kis próbatermünkben felvettük az Álmodjunk magunknak világot című számot, amiről valaki egyszer azt mondta, hogy ez az Anna and the Barbies We Are The World-je. Ez marha nagy elismerés, de nem volt bennem semmi ilyesmi, egyszerűen a műfaj megkívánta a sok színes egyéniséget és hangot. Imádom üvöltve hallgatni a kocsiban, olyan, mint egy antibiotikum. A másik, legalább ennyire izgalmas és fontos nóta a címadódal, az Adj Király katonát!, amit a régi gyerekjáték ihletett, és egy fohász lett belőle. A Királyt, azaz az Istent kérjük, hogy segítsen békés úton olyan embereket verbuválni, akik a zene, a művészetek, a szeretet, a jóindulat által szeretnének egy jobb világban élni.

Pásztor Sámuel: Izgalmas volt a munka, és végre elégedettek vagyunk a saját munkánkkal. Nagyon jól sikerült és beérett anyag lett.

Közeleg egy újabb mérföldkő a zenekar életében: jövőre lesz húszéves az Anna and the Barbies. Titeket ismerve kő kövön nem marad. Tervezitek már a születésnapi bulit?

Pásztor Anna: Az ilyen hacacárékat én szoktam megálmodni, beleharapok egy-egy gondolatba, és nem eresztem, míg meg nem valósítom. A zenekar meg jön és elviseli az összes agymenésemet. A múltkor végiggondoltam a dolgainkat: zenéltünk vágóhídon, villamoson, cirkuszban, háztetőkön, a föld alatt, pusztákon, a Művészetek Palotájában, a Moulin Rouge-ban, volt itt minden az elefánttól a kardnyelőn át az akrobatáig, a vonósnégyestől a férfikórusig, a gázálarcos szambatáncosoktól a szamurájokig. Mindennek megvolt egy bája, dinamikája, önazonossága, az albumborítók, a fotók mind azt tükrözték, amilyennek éreztük a világot. Az elmúlt közel két évtized krónikás hadjáratát zenei panoptikumként próbálom meg belesűríteni egy kétórás műsorba a kerek évfordulóra, átemelni úgy látványban, mint zenében a huszonegyedik századba. Leginkább Lady Gaga picit fanyar, szarkasztikus, görbe tükröt mutató, lélegzetelállító és inspiráló világához tudnám hasonlítani az egész őrületet, amit elterveztem.

Képzeljünk el egy világot, amiben a Pásztor testvérek nem zenélnek. Mit gondoltok, mivel foglalkoznátok?

Pásztor Sámuel: A pszichológia mindig is érdekelt…

Pásztor Anna: Te pszichológus? Más emberek problémáit hallgatnád? Simi már nagyon régen bevezetett egy olyan szabályt: a minibuszban nem ér lelki dolgokról beszélni.

Pásztor Sámuel: Mert nem akarok más lelki szemetesládája lenni, míg elviszem A-ból B-be. Igazából a dolgok mozgatórugója és megfejtése érdekel, szóval a pszichológián belül a kutatás lenne az én asztalom.

Pásztor Anna: Alapvetően nem vagyok tősgyökeres zenész, engem minden vonz, ami művészet. Az élet maga is az, imádom a működését… Lehet, hogy ilyen ezo-bubus lennék, annak is a tudományos részével, asztronómiával, kvantum- és asztrofizikával foglalkoznék. Benne vagyok egy ilyen projektben: szeretnénk egy olyan fórumot létrehozni a Pilisben, ahol úgy a tudomány, mint a spiritualitás és a művészetek teret kapnak. Sőt, a gasztronómia is érdekel, lejárok keddenként Mizsei János séf bisztrójába, amíg előkészítik az ételeket, szagolgatok, tapogatok és beszélgetek a többi séffel. Nagyon izgalmas!

Az „Adj egy jó tanácsot!” rovatunkban – már ha lenne ilyen – mit üzennétek az olvasóknak?

Pásztor Anna: Ne felejtsük el, hogy az élet egy minimum háromdimenziós játék. Folyamatosan keresgélnünk kell a játékok között, ha visszanézve nem akarjuk azt érezni, hogy milyen sok pályát hagytunk ki.

Pásztor Sámuel: Sokszor nem arra mutat a világ, hogy az álmaink felé kell rohannunk, de hiszem, hogy csak akkor lehetünk boldogok és építhetjük a környezetünket, ha azzal foglalkozunk, amit szeretünk és amihez értünk. Nincs másik verzió. 

CsA