„Sok szülő csak annyit mond, hogy az állat elszökött, talán visszajön...”

Mindenki élete születéstől az elmúlásig tart, legyen szó akár emberről vagy állatról. Akik arra adják a fejüket, hogy állatokat tartanak, azzal is számolniuk kell, kis kedvencük nem lesz örök életű. Felnőttként sem könnyű megélni a gyászt, és hatványozottan igaz ez a gyerekekre, akik sokszor a halál fogalmával sem tudnak mit kezdeni. Hogy ezt a folyamatot hogyan kell kezelni, arról egy pszichológust faggattunk a Kisállat oldalunkon.

Amikor hosszú évek alatt a szívünkhöz nő egy háziállat, felnőttként is nehéz feldolgoznunk, ha már nincs velünk többé – a gyerekeknek még megrázóbb lehet megélni egy ilyen helyzetet.

– Ha kimúlik egy házi kedvenc, az hatalmas veszteség nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is, hiszen sokaknál ezek az állatok családtagok, társak, barátok – mondta el lapunknak Kovács Robertina pszichológus.

Nem mindegy a kor

– A gyerekek már egészen kis korukban találkoznak az elmúlással. Gondoljunk csak a mesékre: Az Oroszlánkirályban Szimba apukája pusztul el, a Hamupipőkében pedig az édesanyját veszíti el a főszereplő. Ilyenkor számos kérdés megfogalmazódhat a kicsikben. Szülőként a legfontosabb feladatunk az, hogy támaszt nyújtsunk nekik, és ezekre a kérdésekre válaszokat adjunk az életkoruknak megfelelő megfogalmazásban.

A szakértő szerint nem érdemes a tagadás valamilyen formáját választani, például ne mondjuk azt, hogy a kedvencünk csak elszökött, de majd visszajön, de azt se, hogy csak az öreg állatok múlnak ki. Szintén nem szerencsés, ha kikerüljük a válaszadást, és a gyerekbe fojtjuk a kérdéseit.

– Nagy Mária Ilona írt egy tanulmányt, amelyben három és tíz év közötti gyerekek halálképét vizsgálta – ismertette Kovács Robertina. – Ez alapján három szakaszt különített el: az első a három–öt éves kor közötti, melyre egy úgynevezett animista felfogás jellemző. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek elképzelése a halálról a mozdulatlanságot, a szem lecsukását és a fekvő helyzetet foglalja magában, mintha csak aludna valaki. Ebben a szakaszban úgy hiszik, hogy ez egy átmeneti, visszafordítható állapot. Ilyenkor fordulhat elő az, hogy a gyermek a temetés utáni nap ki szeretné ásni a család elhunyt kutyáját, mondván, hogy már „eleget aludt”.

A második szakaszban, öt- és a kilencéves kor között már képesek az életet és a halált különválasztani, de utóbbit megszemélyesítik, például a kaszás vagy valamilyen csontvázember, szellem képében – attól függően, hogy a gyermek képzeletében milyen alakot ölt. Nyolc-kilenc éves kortól, a harmadik szakaszban válik reálissá a halálképük.

Egyszerűen, érthetően

– Ha a családi kedvenc már idős vagy beteg, bevonhatjuk a gyermeket a gondozásába – tette hozzá a pszichológus. – Ilyenkor beszélhetünk neki az elmúlásról, ő felteheti a kérdéseit, beszélhet a félelmeiről, sőt mi is elmondhatjuk, hogy tartunk attól, hogy nem biztos, hogy sikerül meggyó­gyítani az állatot. Ha már biztos az elkerülhetetlen, együtt el is búcsúzhatunk tőle, ami nagyon nehéz: hiszen szeretnénk megvédeni gyermekünket a fájdalomtól, de a későbbi feldolgozásban ennek fontos szerepe lehet.

A szakember szerint arra, hogy mindezt hogyan közöljük a kicsikkel, nincsenek szabályok, inkább csak iránymutatások, a legfontosabb, hogy mindig a gyerek nyelvén, egyszerűen és érthetően fogalmazzunk. Ne menjünk bele túlzottan a részletekbe. Mondhatunk nekik példákat is – mondjuk, hogy „Cirmi már nem nyávog, nem játszik velünk többé” –, illetve adjunk lehetőséget, hogy kérdezzenek. Lépésekben haladjunk, hiszen lehet, hogy egy hét vagy egy hónap múlva fog a gyermek visszatérni a témára.

Jól választott szavak

– Mindig figyeljünk rá, hogy ezek a beszélgetések milyen érzéseket váltanak ki belőlük: lehet, hogy szomorúak lesznek, sírni fognak, vagy éppen dühösek lesznek. Ezekre a reakciókra mindig jelezzünk vissza, nyugtassuk meg őket, hogy az érzéseik természetesek, de akkor se ijedjünk meg, ha elmennek játszani és nevetgélnek – emelte ki Kovács Robertina. – Szerintem az a legjobb megoldás, ha mindenki a saját meg­győződése szerint beszél az elmúlásról: aki vallásos, ő a hite alapján, aki nem, ő akár biológiai folyamatokkal is magyarázhat. Az a legfontosabb, hogy azt mondjuk a gyermekeinknek, amiben mi magunk is hiszünk, mert csak így tudunk őszinték és hitelesek maradni.

Nem mindegy viszont, hogy milyen szavakat használunk, mert akaratunk ellenére könnyen összezavarhatjuk a kicsiket. Sokan nem szívesen mondják ki a „halál” szót, és inkább úgy fogalmaznak, hogy a házi kedvenc „elaludt” – így azonban előfordulhat, hogy ennek hatására a gyermek félni fog az elalvástól. Ha csak annyit mondunk, hogy „Cirmi elment”, akkor pedig gondolhatja azt, hogy amikor valamelyik családtag elmegy dolgozni vagy bevásárolni, akkor ő sem fog visszatérni.

– Sok szülő csak annyit mond, hogy az állat elszökött, talán visszajön, talán nem, vagy azt, hogy elköltözött. Nem tartom szerencsésnek ezeket a kegyes hazugságokat, mert ezekkel megfosztjuk a gyermeket attól, hogy megélje a gyászt, sőt a jövőben így félhet akár attól, hogy a szeretett macska vagy nyuszi után mások is elhagyják majd – fűzte hozzá a pszichológus. – Sokan úgy reagálnak, hogy a szeretett kedvenc csak egy kutya, csak egy macska volt, és holnap majd veszünk egy másikat. Ez a gyermeknek nagyon fájó is lehet, hiszen érezheti azt, hogy nem vesszük komolyan a fájdalmát.

A szakember szerint, ha őszintén, életkoruknak megfelelően fogalmazva, érzéseiket elfogadva és kérdéseikre legjobb tudásunk szerint válaszolva beszélgetünk a kicsikkel a háziállatuk elvesztéséről, akkor a gyászuk folyamatának végén eljuthatnak az elfogadásig. A szomorúság, fájdalom és üresség helyét a szép emlékek felidézése, a belenyugvás és a hála válthatják fel az együtt töltött időért, a csodás pillanatokért, melyeket együtt élhettek át kis kedvencünkkel.

VNA