Aranyérem a buji trófeának

A májusban megrendezett őzbaktrófea-mustrán bemutatta az idei agancsokat a buji Táncsics Vadásztársaság is. A civil szervezet elnökét, Sipos Leventét kértük arra, értékelje az április 15-től eltelt időszakot.

Visszatérnek a vadászok 

– Az eddigiek alapján azt mondhatom, hogy igen jól kezdődött számunkra az idei év, s remélem, egy kiemelkedő évet fogunk magunk mögött hagyni mind az agancsok súlyát, mind a létszámát tekintve. A vadászati hatóságtól az első körben negyven őzbakra kértünk kilövési engedélyt, de utána rákértünk még huszonötöt szeptember 30-ig. Most, a beszélgetésünk idején 57-nél tartunk. Úgy gondolom, egy 4 ezer hektáros területen ez igen jó eredmény. 
– A fennmaradó őzbakokat meghagyjuk az üzekedés idejére, de az mindig kétélű dolog: vagy bejön, vagy nem. A vadászember úgy van vele, az a biztos, ami tavasszal már megvan. Az augusztusi vadászat szerencse kérdése, hiszen ha a vendég akkor jön, amikor tényleg tart az üzekedés, sikeres lehet a vadászat. Az vitathatatlan, hogy az üzekedés idején megszervezett vadászat jelenti a legnagyobb élményt, sokkal érdekesebb, mint a tavaszi, de nem lehet biztosra menni. Tavasszal ugyanis még nincs nagy takarás, a bakokat jobban meg lehet találni, mint nyáron. 
– Az őzbakok nagy részét külföldi vendégvadászok ejtették el, hozzánk főleg Szlovákiából érkeznek. Van egy jól bevált csapat, amelynek a tagjai rendszeresen visszatérnek hozzánk, főleg rájuk építkezünk a gazdálkodás szempontjából. Vannak visszatérő hazai vadászok is, de az igazán értékes, súlyosabb trófeájú bakokat a külföldiek ejtik el, akik főleg a Vinnai-vadászházban szállnak meg. Szeretik azt a helyet, mert így közel vannak a vadászterülethez.

Szlovák vendégé a dicsőség 

Az idén tavasszal volt értékes, kiemelkedő súlyú trófea? – kérdeztük a társaság vezetőjétől. 

– Egy szlovák vendégvadász érdeme egy 543 grammos trófea, amit kiállítottunk a legszebb trófeák között, a trófeabíráló bizottságtól arany minősítést kapott – válaszolta Sipos Levente, aki 2000 februárjától, vagyis immár huszonhárom éve tölti be az elnöki tisztséget. Az első megválasztásakor 37 éves volt. 

– Az első időszakban keresztülmentünk sok mindenen. Borotvaélen táncoltunk, kérdés volt, hogy megmarad-e egyáltalán a vadásztársaság. Kezdőként belecseppentem, nagy kihívás volt számomra megbirkózni a feladatokkal. Az a káosz, ami akkor fogadott, feladta a leckét, de sikeresen megoldottuk a problémákat. Megpróbáltam az egészet a hitvallásomnak megfelelően alakítani: egy vadásztársaságnak a működése, a lelke azon múlik, hogy az elnök mennyire tudja megteremteni a békét, az összhangot. 

– Sikerült mostanra egy olyan intézőbizottságot is kialakítani, amelyben mindenki tudja a saját dolgát. Így vagyok a hivatásos vadász szakmai munkájával is, ő tudja, mit miért csinál, nem akarok beleszólni.

Apáról fiúra szállt a hagyomány 

– Hosszú időn át az elnökségi munkát csak úgy tudtam végezni, hogy megértő és támogató család állt mögöttem. Az édesapám után lettem vadász, engem pedig a fiam követett, vagyis nálunk valóban apáról fiúra szállt a vadászat hagyománya. A kis unokám is szereti a természetet, gyakran jön velem, hogy nézzük meg „Bambit” vagy a nyuszikat kint a határban – folytatta az elnök. 

– A területünkön a legjellemzőbb vad az őzbak. Az apróvad állománya azért nem jelentős, mert a területen kevés a vizes élőhely. Az elmúlt pályázatok alkalmával nagyobb figyelmet fordítottunk itatók létesítésére. Nyertünk most egy lajtkocsit, azzal szállítjuk ki a vizet, mert a fúrt kutakat nem tudjuk megóvni. Próbálkozunk betonitatókkal is. 
Volt-e valamilyen tavaszi élmény? – kérdeztük befejezésül Sipos Leventétől. 

– Az a fajta vadász vagyok, aki leginkább magát a természetet kedveli, én jobban szeretek nézelődni. S ha választani kell, akkor leginkább apróvadra szeretek vadászni kutyával télen. 

MML 

Fotók: M. Magyar László