Kölykök a hátsó udvarból

A gyermekvédelmi központ

udvarán a lányokat hinta repíti

magasra. A fiúk a focipályán

fitogtatják tudásukat.

Délelőtt van, ők a központ

magántanulói. Minden arc, minden

tétova, érdeklődő tekintet

más-más sorsot takar. Az érzelmek

kifejezésére mindenki más

szót, hangsúlyt, mozdulatot

választ. Némely durva és

bántó, némely simogató.

Lassú a szocializáció.

– Gyakoriak a szökések, mert

nehéz elfogadniuk az új helyzetet –

mondja az intézmény vezetője.

Illésné Áncsán

Aranka irodája egyik falát

múltat idéző fotók

borítják, mosolygó, egykor itt

élt gyerekek képei. A rajzolt poszteren

hatalmas betűkkel „thank you”. –

Markonyian sincsenek a 14 éven aluliak. Ide

olyan 14 és 18 év közötti

fiatalok kerülnek, akik

árvák, a rokonok nevelik

őket, vagy élnek a szüleik, de az

otthoni körülmények veszélyesek

a gyerekek számára.

Egy-két tinédzser története

maga a tragédia. A

kislányé, aki

prostitúcióból tartotta

el a családját, a kisfiúé,

akit az utca nevelt, kikerülhetetlenné

téve ezzel, hogy

bűnelkövetővé váljon.

„Mert vagy a család, vagy az élet

viszi bele ebbe a gyereket .” Ők azok, akik

16 évesen tanulják meg leírni a

nevüket, kisilabizálni a betűket. A

rendezett világ számukra az ijesztő.

Visszavágynak a megszokotthoz, legyen az a

család, ahol nem volt gyermekkor, vagy az utca,

ahol pénzt lehet keresni, ahol

önmagának parancsol, ahol a

túlélés szabályán

túl, nincs törvény. A

lányokat hinta repíti magasra...

Szökésben

– Van papíron olyan

szökésben lévő

lány gyerekünk, akik soha nem

láttunk. A másikat is csak egyszer, de

hamarabb elszökött, mint ahogy az

őt idehozó rendőrautó a kapuig

ért – mesél a

háttérről az igazgatónő.

A jelenleg szökésben

lévő öt lány közül

négy ismét az utcát

válaszototta, az ötödik hazament

és vissza már nem jött. A

fiúk közül 3-an

bűncselekményt követtek el,

az ügyük bírósági

szakaszban van. Vagy fiatalkorúak

börtöne, vagy

javítóintézet lesz a vége.

A 14 éves szolíd, csendes

kislegény ha egyszer hazakerül

hónapokig nem lehet otthonról kivakarni.

A nevelők látják, érzik,

ő benne ott a lehetőség...

Bea (nevezzük így) a

hatalmas udvari faasztalon ülve nézi a

többieket. A testvéreivel

elvesztették mind a két

szülőjüket, a rokonoknál

éltek, majd bekerültek Tiszadobra.

– Aki szökik azért teszi,

mert vágyik a hazájába, ahol

megszokott – s tekintete a messzibe vész.

Szeretek itt lenni – mondja néhány

pillanat múlva, s nem tudni, hogy a menni vagy

maradni érzés erősebb-e benne.

Mutatja a focizó bátyját, szeme

felragyog. Igen, a család a legfontosabb. A

kötelék, mely szakadt ugyan, de még

tart. A háttérben ott a

gyermekvédelmi központ, ahová mindig

vissza lehet térni. A lányokat hinta

repíti magasra...

kudarc, hála és

jövő

Hogy mi a siker? A központ

dolgozóinak az, ha az addig az

utcán kuncsaftra

vadászót be tudják

„szipkázni” s nem

csak megmutatni, hanem el is fogadtatni

vele egy más élet

lehetőségét. Ha a

korábbi negyven

iskolakerülő, most

azért küzd, hogy

írni és olvasni tudjon,

mert megértették, hogy ez

fontos. Van ebben is

részük.

– A nagykorúak

érdekében egy

Szociális Szövetkezetet

szeretnénk létrehozni,

ahol lesz munkatapasztalatuk,

megtanulják mi a munkafegyelem,

ahol bejelentett állásuk

lesz – mondja a jövő

terveiről

Illésné,

vagy ahogy mindenki ismeri

Anyácska.

Míg leérünk a

lépcsőn gyerekek

bújnak hozzá,

védelmet, szeretetet keresve, s

kapva. Puszi – számtalan

– a hála.

Családi pótlékkal

visszafogadják a gyermeküket

A szökés okát

firtató kérdésre a válasz

legtöbbször csak egy

vállrándítás. A 14

év alattiak

eltűnését azonnal, az

idősebbekét 24 órán

belül jelenteni kell a rendőrségnek.

– Ha válaszolnak, azt mondják: a

hozzátartozóikat, barátaikat

szerették volna látni, de a

legtöbbször nem is tudják

megindokolni, csak rántanak egyet a

vállukon, ha megkérdezzük, a

miért szöktek el – utal az

átgondolatlan tettekre Tóth

Tiborné, a

Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei

Gyermekvédelmi Központ megbízott

igazgatója. Az intézményben

jelenleg is van szökésben

lévő gyerek, de nem jellemző a

jelenség: a 132 férőhelyes

központban jelenleg 126 gyerekről

gondoskodnak 3-tól 18 éves korig, illetve

az utógondozó ellátás

keretében 24 éves korig. A

szökéssel pedig mindössze 7-8

gyerek próbálkozik meg

időnként.

A gyerekek a 40 fős központ mellett 9

lakásotthonban élnek,

utóbbiakban családiasabb

körümények között.

Törvényben előírt

teljeskörű ellátást kapnak az

étkeztetéstől a

ruháztatáson át a

tanításig: az általános

iskolások zömmel helyben, az idősebbek

a környék középiskoláiba

járnak. Mégis akadnak, akik

szöknek: szülőkhöz (...),

rokonokhoz, akiknek nincs ilyen, azok egyszerűen

csak a barátokhoz, a

ismerősökhöz. A 14 év alattiak

eltűnését azonnal, az

idősebbekét 24 órán

belül jelenteni kell a rendőrségnek.

Sajnos előfordul, hogy a szökésük

alatt bűncselekményekbe: lopásba,

garázdaságba is keverednek, de ez nem

jellemző.

A rendőrség eddig mindig megtalálta

és visszahozta őket, ilyenkor igyekeznek

megkeresni az okokat, a motivációkat, de

legtöbbször maguk sem tudják

megmagyarázni, miért tettek ilyet. A

hallottakat jegyzőkönyvben

rögzítik, majd pszichológusok

és más szakemberek kiemelten foglalkoznak

az érintett gyerekekkel, akiknek a 18

évet betöltve el kell hagyniuk a

központ védelmező falait. Furcsa

mód sokukat ilyenkor visszafogadják a

szüleik – az ellentmondásra

magyarázat, hogy a gyerekek kapják a

családi pótlékot, s az

akár millós összeget is rejtő

számlához csak 18 év után

férhetnek hozzá...

- Bednárik Mónika, Nyéki

Zsolt -