A lécet „otthon hagyták”, a jókedvet nem

Értetlenül néztek rájuk, hiszen két dolgot nem értettek. Ha van síbot, miért nincs síléc, ha meg bottal sétálnak, miért kell abból egyszerre kettő. A megrökönyödés, a meghökkenés, az ámulat már rég a múlté, pár hét múlva már megszokott látvány volt a nyíregyházi erdőben az a mozgásforma, amelyet több névvel is illetnek: nordic walking (északi séta), síjárás, botolás.

Az elmúlt héten péntek délután „erdőzáró pikniket” rendezett a csoport. Míg a hölgyek az erdőt járták, két férfi hozzátartozó, Haraszti Béla és Katona László bográcsgulyást főzött. Ha valaki éppen most tévedt volna el, az illat után biztosan visszatalál.

– Az erdei sétától most egy időre elköszönünk, mert egyre korábban sötétedik. A városi stadionban azonban a hétfő kivételével minden hétköznap találkozunk 17.30 órakor, s 1 órán át botolunk. Hétfőnként a Sipkay-iskolában van tornafoglalkozásunk. Vasárnaponként újra idejövünk a tornapályára reggel 8 órakor, s egy órán át mozgunk  – avat a további menetrendbe Haraszti Béláné nordic walking oktató, aki a Sipkay Barna Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakiskola testnevelés szakos pedagógusa. Ennek az új mozgásformának a nyíregyházi népszerűsítője, fáradhatatlan motorja.

– Tavaly a természetbarát szövetség felhívásából tudtam meg, hogy lesz egy háromnapos nordic walking-tanfolyam Debrecenben. Minden újdonság érdekel, elvégeztem a tanfolyamot, előtte semmit nem tudtam róla. A szervezők mondták, ha Nyíregyházán kétszer 10 órás foglalkozáson tudom ezt népszerűsíteni, adnak 20 pár síbotot. A népszerűsítés olyan jól sikerült, hogy a csoportok tagjai úgy döntöttek: együtt maradnak, s rendszeresen eljönnek a foglalkozásokra. Én hozom a botokat, s kap, akinek nincs. Ha valakinek éppen akkor van kedve közénk állni, annak is adok botot. Vannak, főleg nyugdíjasok, akik megtanulták a botolást, de tőlünk függetlenül inkább délelőtt jönnek ki a tornapályára, de mi csak munkaidő után érünk rá. Főleg a 40-es, 50-es, 60-as korosztály számára ajánlott a síjárás, hiszen az izmokat megmozgatja, de az ízületeket nem terheli. Egy különleges gyaloglótechnikát igényel, ezt kell megtanulni és jól begyakorolni. A betegség nem lehet akadály, hiszen a tagjaink között van cukorbeteg és gerincsérves is. Minden érdeklődőt szeretettel várunk a foglalkozásokra.

A 60 esztendős Záborszky Gáborné kezdetben a Pedagógus Természetbarát Egyesülettel túrázott, de már nem bírta az emelkedőket, átváltott a „botolásra”.

– Ez a legjobb dolog a világon: nemcsak a testet építi, de a lelket is ápolja – mondja Ágnes asszony. – Egy pszichiátriai kezeléssel felér a rendszeres erdei séta. Most már a szenvedélyemmé vált. A családtagok is elfogadják ezt a fajta mozgást, tavaly karácsonykor profi síbottal leptek meg. Tulajdonképpen ez is sport, ha komolyan csináljuk. Engem Haraszti Béláné Ildikó szervezett be, de már én is beszéltem rá ismerősöket, próbálják ki ezt a mozgást. Kolléganőmet, a 61 éves Hernádi Bélánét több hónapon át csábítottam. Végül augusztusban eljött Ilike az egyik foglalkozásra, s azóta rendszeresen velünk járja az erdőt.

Egy éve ismerkedett meg a síjárással Tomasovszkyné Adél, aki barátnőjétől hallott erről a mozgásformáról.

– Akkor már a stadionban voltak  a foglalkozások. Hamar megszerettem, mert bár a mozgás nem terhelő, a hatását éreztem, közben az ízületeket nem terheltem meg. A testtartást is javítja. Aztán, amikor tavasszal már az erdőbe jártunk, az nagyon csodálatos volt. Sajnálom, hogy már vége a délutáni erdőszezonnak, de vidámak, jókedvűek a stadionos foglalkozások is.

- M. Magyar László -