Betonba öntött sors?

Sok szó esik manapság a közfoglalkoztatás hasznosságáról, s legutóbb még a Magyar Tudományos Akadémia is vizsgálta a kérdést, jó-e arra a közmunka, amire kitalálták. Persze – mint sok minden más – ez is csak nézőpont kérdése. Matyasovszki József jegyzete.

Aki máshogy nem képes munkához jutni, viszont dolgozni szeretne, bizonyára minden kis szalmaszálnak örül. Akit viszont letaszítottak a korábbi társadalmi pozíciójáról, s még ha átmeneti időszakra is, de megalkudni kényszerül, megalázónak tartja a helyzetet. A közmunkaprogram tehát egyszerre lehet mentőakció és a társadalom szégyene, s a kettő leginkább ott közelíthető egymáshoz, hogy általában mindenki átmeneti megoldásnak tartja. A kormány egy eszköznek, amelynek segítségével a munkavállaló visszavezethető a munka világába. (Én azért tudnék említeni a kormányon és holdudvarán belül is olyanokat, akiket illő lenne már visszavezetni a munka világába.) Az egyszerű polgár pedig abban reménykedik, hogy a felkínált fél esztendő alatt talán újra felfedezik a szorgalmát és a tehetségét, s kiemelik. (Erről meg a régi vicc jut az eszembe, ami úgy zárul, hogy „királyfi, te még hiszel a mesében?”)

A legszörnyűbb az, amikor az arcpirítóan szerény bérezés mellett még a munka is értelmetlen, amit végeztetnek, s a közfoglalkoztatási periódus lejártát követően csupán két út mutat a jövőbe, az egyik a regisztrált munkanélküliséghez, a másik pedig egy újabb közmunkához vezet. Csak remélni tudom, hogy amíg közmunka van Magyarországon, addig a politikusainknak se nyugodt az álmuk. S abban is bízom, hogy mindezek után nem jön egy anyóka, aki úgy szólít meg, hogy „királyfi…!”

- Matyasovszki József -