Kilencven éve szól a rádió

Nyíregyháza - A nyíregyházi rádiósok ma is meghatottan beszélnek az egykori stúdióról.

– A hatalmas hó miatt a vonatok órákat késtek, az állomáson elcsúsztam a jé­gen. Ez talán figyelmeztető jel volt, hogy nem könnyű pályára készülök – mesélte lapunknak nevetve Korpás Éva. Akkor 1987. január 16-át mutattak a naptárak, ezen a napon kezdődött Éva életében egy új fejezet, mely 29 éve meghatározza a mindennapjait: rádiós lett. Az egyetlen nyíregyházi rádiós, aki ma is a Magyar Rádió (MTVA) munkatársa.

– Egy mezőgazdasági vállalatnál dolgoztam, amikor a kolléganőim szóltak, munkatársakat keres a rádió nyíregyházi stúdiója. Ugyan férfi rádiósokat vártak, de telefonáltam, Ágoston Pista annyit mondott: a hangja tűrhető. Ezután Samu főnök (Samu András, a stúdió akkori vezetője) a kezembe nyomott egy tízkilós magnót, és azt mondta: „Éva, készítsen anyagokat!” Hát így kezdődött…

Éva a rádiózást csodának és szolgálatnak tartja. Mindig jó ügyek mellé állt, az emberek érdekeit képviselte, történeteket mesélt el, és megmutatta, a legnehezebb helyzetből is fel lehet állni, és mindig lesznek, akik segítő kezet nyújtanak.

Lesz még itt rádió

– A mai napig fájó és nem gyógyuló seb minden nyíregyházi rádiós életében, hogy 2007-ben megszűnt a stúdió – jegyezte meg Korpás Éva, hangjában szomorúsággal. A szakmai műhely, amely az Magyar Rádió első vidéki stúdiója volt, és ahonnan több mint 54 évi működés után egy szombati napon utoljára szólalt meg a szignál, a Kállai kettős. Július közepétől négyen maradtak Nyíregyházán, akik a debreceni székhelyű régiós rádió kihelyezett tudósítójaként vettek részt a krónikák készítésében, szerkesztésében, 2012. december végig. Akkor lett vége a regionális rádiózásnak.

Éva végül egyedül maradt, a rádió emblematikus, Szent István utcai épülete ma üres, sorsa tele van kérdőjellel.

– Hiszek abban, hogy minden épületnek van rendeltetése, így abban is, lesz még itt rádió – fogalmazta meg érzéseit Korpás Éva, aki őriz a múltból emlékeket, relikviákat és hangszalagokat. – Nagyon jó csapat voltunk – jelenti ki. Az egykori kollégák között ma is jó a kapcsolat, szívesen nosztalgiáznak, de van, ami nem változik: mindannyian visszasírják a régi időket, mert a rádiózás csodája, kerültek az életben bárhová is, ott él bennük…

Mikrofonhang az éterben

– Azt mondják, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de tény, hogy sokat kaptam a Magyar Rádiónál eltöltött évektől. Olyan volt, mintha egy üvegbúra alatt éltünk volna, ami összetört, amikor megszüntették a stúdiót – mesélte jellegzetes, rekedtes hangján Demeter Zsuzsa, aki 1994-től több mint tíz esztendőn át volt főállású munkatársa a nyíregyházi stúdiónak.

– Nem hiszek a véletlenekben, mégis azt mondom: véletlenek sorozata sodort a rádióhoz. Édesapám állandóan rádiót hallgatott, ebben nőttem fel, minden műsort ismertem. Máriapócson tanítottam, amikor hallottam az akkor induló, debreceni Cívis Rádió felhívását, amiben reklámhangot kerestek. Valaki egyszer, még a gimnáziumban azt mondta nekem, hogy mikrofonhangom van, úgyhogy jelentkeztem, elmentem a meghallgatásra. Miközben olvastam az elém tett szöveget, láttam, hogy behajol az ajtón a marketing­igazgató. Azonnal megkaptam a lehetőséget, de nehéz volt ingázni a két megye között, így maradt Nyíregyháza.

– Ma már úgy gondolom, ez volt az én utam. Azóta sem találom igazán önmagam, hiszen ez egy olyan világ, amire az ember nehezen lel rá máshol. Az biztos, a pesti Krónikánál eltöltött nyolc hónap alatt tudatosult bennem igazán, hogy én itt vagyok otthon – jegyezte meg elszorult torokkal Demeter Zsuzsa, aki nehezen beszélt életének ezen időszakáról. A hangja arról árulkodott, hogy a rádiózás számára igazi szenvedély volt.

Nagyon sokat adott

– Határtalan szabadságot adott ez a hivatás: 1989 után néhány évvel már bárkivel készíthettünk interjút bármiről, senki nem szólt bele a munkánkba, és óriási dolog volt ez akkor. Nem voltak elvárások, kötöttségek, úgy bontakozhattunk ki, ahogy akartunk. Jártam a falvakat, beszélgettem az emberekkel, kimondattam velük, amit korábban nem mertek vagy nem akartak. Úgy éreztem, ez a nagybetűs élet; ha nem lett volna a rádió, ma sokkal kevesebb lennék.

KM