Zavarban a pénztárnál

Hiába töröm a fejemet, sehogy sem tudom megfejteni a titkot: miként lehet az, hogy miközben a legkeletibb megyénkben csupán feleannyi a szerencsés munkavállalók havi keresete, mint a fővárosban, itt is állandóan emelkedik a kiskereskedelmi forgalom. Angyal Sándor írása.

Talán úgy adódhat ez a fura helyzet, hogy amíg Pesten a havi több mint kétszázezres átlagkeresetből lényegesen többet lehet költeni, mint a szabolcsi százezerből, a vidéki keveset hozzácsapják a fővárosi meg a dunántúli nagyvárosok átlagához, aztán együtt elosztják a lakosság számával. Az is meglehet, hogy a boltokban az éj leple alatt előbb felemelik az árakat (lásd cukor, olaj, kávé) aztán másnap kirakják az akciós cédulát az emelés előtti árral, hogy örüljön a bamba vevő az „olcsóságnak”.

Ha mindehhez hozzászámítjuk a fizetésemelést, akkor máris helyben vagyunk: az emelkedő árak növelik ugyan a forgalmat, de kisebb és hitványabb a kosárban lévő áru, amikor a pénztárhoz érünk. Arról meg felesleges elmélkedni, hogy miként teszik betegebbé az embereket a gyógyszertárakban, meg a patikaszereket ajánló tévéhirdetésekben. Mondja is tablettákon élő ismerősöm: legszívesebben a falat kaparná, amikor refrénszerűen hallja tízpercenként, hogy „mindössze csupán…” Csupán 4999, netán 6999, de nem ritka a tízezren felüli akciós ajánlat sem. Mindeközben ő érettségizett közmunkásként nem keres ötvenezret sem, azt is csak átmenetileg.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy többet kell foglalkozni iskoláskorban a számtannal, különben szégyenszemre könnyen összezavarodhatunk a pénztárgép előtt!

- Angyal Sándor -