Mostoha mellékutcák

Ülök a forgalmas belváros út menti parkírozójában a volán mögött, várván családtagomra, aki sárga csekkekkel áll sorban a központi postán, s nem győzöm követni a mellettem sűrűn elhúzó autókat. Angyal Sándor jegyzete.

Lesem, hogy, amikor magam is ki szeretnék állni a kocsisorból, megtehetem-e egy negyedóra alatt. Áldom az eszünket, hogy búcsút intettünk egykoron ennek a belvárosi őrült száguldásnak, füst- és porfelhőnek, hangoskodásnak, s áttettük lakhelyünket a csendesebb kertvárosba. Ott nemcsak csend és jó levegő van, hanem virágoskertek, néhány gyümölcsfa, nyugalom. Mondom ezt azért is, mert egyre szebb városunkban, Nyíregyházán immár nem csupán a központ tereit fedik le díszes téglákkal, hanem egyre gyakrabban láthatjuk újságban, tévében: a városszéli utcákban is vágnak át avatószalagot az új utaknál, járdáknál, kerékpársávban.

Az öröm azonban nem határtalan, tekintve, hogy a költségvetésből ilyen célokra jutó forrás is véges, nem lehet mindent pillanatok alatt széppé varázsolni. Sajnos, nem csak a megyeszékhely külvárosában, kieső mellékutcáiban látni még agyonfoltozott, döcögős útszakaszokat, töredezett járdákat, sőt földutakat, esős időben bokáig érő sárra – sokkal többel találkozhatunk a messzi Szatmárban, Beregben vagy a Rétközben. Mondja egy ilyen részen élő ismerősöm, hogy ezek a mellékutcák a településeink mostohagyerekei, nélkülözni kénytelenek a közjó javait. Magunk is láthatjuk több megyebeli községben, városban, hogy míg a centrum ragyog, addig a kieső részek útjai szinte járhatatlanok, a házak falai kopottak, düledeznek, legfeljebb egy fontos ember hajlékáig visz a kövesút. Ha lehet hinni az ország eredményei egyre intenzívebb javulásának, s mindez nem csupán statisztika, akkor egyre többen megláthatják, merre az alagút vége.

- Angyal Sándor -