Kis magyar rögvalóság Pátyodban - "Ha a gyermek nem lenne, már régen feladtam volna"

Pátyod - Szívhez szóló levelet kapott nemrég szerkesztőségünk: fiatal, 18 éves lány keresett meg bennünket, hogy hírt adjon egy rossz anyagi helyzetben lévő családról.

– Jó lenne, ha segítenének, mert már semmi reményük sincs – zárta mondandóját a levélíró, s érezni lehetett, itt komoly dolgokról lehet szó. A kötelesség és a tenni akarás Pátyod egyik csöndes utcájába szólított bennünket. Mivel néhány fényképfelvételt is kaptunk, könnyű volt felismerni az egyik sarkánál repedező házat. A kerítés előtt öreg autó árválkodott, a színezetlen, megbomlott tetejű épület mögött pedig gondozott, takaros kis konyhakert rejtőzött. Látszott, hogy olyan család lakja, akik maguktól aligha vitték volna a nyilvánosság elé a gondjaikat.

„Nekem a kérés nagy szégyen…”– jutottak eszembe a költő szavai, amikor a bajba jutott beregi család házból kilépő, kezét tördelő gazdasszonyát megpillantottam. Percek múlva egy olyan történet tárult fel előttem, amit akár tipikusnak is nevezhetnénk az ország legszegényebb térségeiben, így itt a Beregben is.

Fiatal házasok, egy épp csak elkezdődő élet, tervek, álmok, válás, kuporgatás, beteg gyermek, s a szüntelenül kilátástalan helyzet, amiből soha nincs kitörési lehetőség. Kis magyar rögvalóság egy olyan vidékről, ahol sok helyen még most is álom a mosógép vagy a saját fürdőszoba.

– Amikor 1991-ben összeházasodtunk az első férjemmel, még szépnek tűnt minden. Családot, otthont terveztünk. Iker fiaink születtek, s a szocpolt felvéve 1997-ben le is tettük a közös házunk alapjait. De a nyolcadik házassági évfordulónk előtt a férjem elhagyta a családot egy nőért, s 29 évesen itt álltam egyedül két gyerekkel és egy befejezetlen lakással – mesélt a kezdetekről Barna Sándorné. – A nagymamám temetésre félretett pénzéből vezettettem be a gázt, s vettem linóleumot a mindenhol csupasz aljzatbetonra. Ma is azon járunk. Utána viszont döntenem kellett: egy fizetésből vagy a lakásra költök, vagy taníttatom a gyerekeimet – tette még hozzá Erika asszony.

Mint egy szomorú díszletben

Belépve a házba azonnal látszott, az idő mintha tényleg megállt volna ezek között a falak között. Egyedül az egy légtérbe került konyhát és a nappalit tették rendbe némiképp, s egy szobát, ahol aludni is lehet. A többi helyiségben – mint egy szomorú díszletben – már csak a nyűtt linóleum s a pőre, vakolatlan szili­kátfal fogadott. Alfa sugárzó radon ugyan már aligha van benne, de amilyen jó nedvszívó, olyan nehezen szárad, s így egészségesnek aligha nevezhető. A sarkokban egyre mélyülő repedésekből jól látszott: kispórolták a házból a felső betonkoszorút, s a tető szép lassan kidönti maga alól a falakat. A vécécsészét egy csengeri lomtalanításról szerezték, a „fürdőszobában” álló kádat pedig ajándékba kapták: Erika párja eszkábált alá egy keretet. De télen a fémtestet átviszik a nappaliba, mert a fűtetlen helyiségben nem lehet fürdeni. A tetőléc sok helyen elkorhadt, nem csoda, hogy ott már a stablon is leszakadt a végeiről. A födém pedig csupán padlásdeszka, amiről hiányzik a szigetelés.

Igaz ugyan, hogy Barna Sándornénak párja is akadt nem sokkal a válás után, s mindkettőjüknek munkahelye is van Csengerben, a közösen megkeresett havi 200 ezer nem elegendő ahhoz, hogy kikeveredjenek a lassan két évtizede egyre csak mélyebbre húzó adósságspirálból.

– Eleve mínusszal indultunk, mikor összekötöttük az életünket, s a párom is egyetlen táskával érkezett. A 25 éves fiaim elköltöztek, s örülnek, ha magukon segítenek. Született egy közös fiúgyermekünk, akiről egyéves korában kiderült, hogy allergiás a poratkára, amiből aztán komoly asztma lett. Egyszer a gyerek úgy befulladt, azt hittem, ott hal meg nekem – mutatta a kisfiú allergiagyógyszereit és a Flixotide pipát.

Mélyülő hitelcsapdában

Végül őket is rákényszerítette az élet, hogy magas kamatozású személyi kölcsönért folyamodjanak, s egy idő után az egyik kölcsönnel próbálták kiváltani a másikat. Mára több mint egymillió forinttal tartoznak két pénzintézetnek, a munkahelyi kölcsönt is vissza kellene fizetni, nem beszélve a közeli boltban felhalmozott hitelről s a kéthavi gáz- és villanyszámla-tartozásról. A gyerek gyógykezelése sokba van, s a lakást is körbe kellene pántolni. Egy vállalkozó azt mondja, másfél millióból még a szigetelést is megoldaná.

Ha volna miből! Erika 17 éve nyugtatókon él, s kétszer már a kórház neurológiai osztályára is befektették. – Ha a gyermek nem lenne, már régen feladtam volna – sóhajtott, miközben érezni lehetett: csak egy picike csoda kellene, némi segítség, hogy egyenesbe jöjjenek, s hogy ne rogyjon rájuk a ház. S akkor talán az újrakezdésben is hinni tudna ismét.

KM-MJ