Évek a hegy árnyékában

Dübörög a fesztiválszezon, a vasút- és buszállomásokon egyre-másra tűnnek fel a málhazsákos ifjak, akik egész évben csak arra várnak, hogy megnyissa előttük a mennyország kapuit Orfű, Sopron, Velence vagy Budapest. Felsorolni is nehéz, hol milyen buliba csöppenhet az ember, ha nyakába veszi az országot, egy biztos: számomra nem lesz még egy olyan fesztivál, mint a Hegyalja volt. Csáki Alexandra jegyzete.

Az első néhány évben alig vártuk, hogy a kezünkbe vehessük a műsorfüzetet. Akkurátusan bekarikáztuk az összes olyan koncertet, amire el akartunk menni, hogy a színpad előtt – sokszor az agyagos sárban dagonyázva – táncoljuk ki magunkból a hátrahagyott tanév minden nyűgét. Aztán ahogy telt az idő, már nem az volt az első, hogy a nulladik napon sorba álljunk a karszalagokért, a vizezett sört felváltották a puttonyos aszúk, a sátrat a víkendház. Nem a pincék hordói között, hanem a bogrács körül ülve váltottuk meg a világot, s közben észre sem vettük, hogy rövidülnek a fesztivál területén töltött órák. Régen sajnáltam azokat, akik azt mondták, kinőtték a Hegyalját, aztán úgy alakult, hogy néhány év kihagyás után kiruccantam az utolsó bulira – nosztalgiából, egyetlen délutánra.

- Csáki Alexandra -