Boldog anyák napját!

A mindig különleges és meghitt május első vasárnapja, az anyák napja is más formát ölt az idén. A koronavírus-járvány miatt sok-sok édesanyát, nagymamát fognak Skype-on köszönteni, és adnak át nekik virtuálisan egy gyönyörű virágcsokrot. Másoknak elég lesz átkopogni a szomszédos szobába és kimondani a minden tiszteletet kifejező, szívet melengető három bűvös szót: boldog anyák napját! És nincs annál szebb, amikor mi, anyukák közösségben is megélhetjük a köszönő szavakat, mert „normál menetrendben” ilyenkorra édesanyákkal, nagymamákkal telnek meg az orgonavirággal feldíszített közösségi terek, óvodák és iskolák, ahol versekbe, dalokba szokás önteni a köszönetet.

Most ez elmarad, de visszaidézzük az érzést, a papír zsebkendő mögé bújtatott meghatottság és az anyai büszkeség elegyét, s újra leperegnek előttünk az anyaság első képei. Amikor a kilenc hónapnyi várakozás után egy apró, törékeny életet veszünk a kezünkbe, s a csöppség finom rezdüléseiből, arcának rózsaszín vonalaiból kiolvassuk: a köldökzsinóros összeköttetés egy életre szól. Aztán ki határozottan, ki bukdácsolva, de elkezdünk lépegetni az anyai önismeret megszámlálhatatlanul hosszú lépcsőfokain, újraszervezzük női identitásunkat, amiben ezután már a gyerek(ek) lép(nek) az első helyre, s amiben tudjuk, mi vagyunk nekik a legfontosabbak. Azok a kedves édesanyák, akik akkor is szeretik őket, ha egész nap ok nélkül sírnak, dacolnak, vagy ha rossz fát tesznek a tűzre. Akik kiállnak mellettük a vitákban, akikre bizalommal támaszkodhatnak a nehéz helyzetekben, sorsformáló döntésekben, s akik végül szabadon engedik kirepülni a megerősödött fiókákat.

Az én kis fiókámra nyolc éve van gondom, azóta a világ legboldogabb embereként felelek érte, figyelek rá. Izgalommal várom, hogy vasárnap reggel ­benyisson a szobám ajtaján, és illatos virágokkal kezében átadja mesterien megalkotott, színpompás rajzát, s kimondja: boldog anyák napját!