„Mindenhol éreztették velünk, hogy másodrendű polgárok vagyunk...”

Dr. Szöllősy Tibor augusztusban lesz nyolcvanesztendős. Húsz évvel a trianoni békeszerződés aláírása után született a kárpátaljai Técsőn, ott nőtt fel, tanult és dolgozott nyugdíjazásáig. Kisebbségként, magyarként saját bőrén tapasztalta, hogyan hatott a döntés az elcsatolt területeken élőkre.

– Kosáry Domokos történész azt mondta, hogy egy nép nem sértődhet meg a világtörténelemre. Ez a mondat nagyon megragadott. Számos kérdés merült fel bennem: ezek szerint bármit megtehetnek a világtörténelem formálói? Tetszik ez nekem? Legtöbb esetben biztos nem, mert fegyverrel teszik, amit. És akkor a történelem megszenvedőjeként nem is kérhetem számon rajtuk annak alakulását? Aztán ahogy ritkult a hajam, lassan rájöttem, hogy ez egy nagyon okos ember jól megfogalmazott, provokatív mondata, ami milliónyi kérdést vet fel. Valakinek felelnie kell, Kosáry pedig ezzel az egyszerű mondattal késztette az olvasó, gondolkodó embert a válaszok keresésére.

S ha nem is vonhatjuk felelősségre a világtörténelmet, azért elmondhatjuk a fájdalmunkat, emlékműveket emelhetünk, darabokra szedhetjük, majd összerakhatjuk a múltunkat.

– Kosáry kijelentése olyan, mint az aprócska mag, amit elvetünk: ha termő talajba kerül és lelkiismeretesen gondozzák, hatalmas fává terebélyesedhet.

A nyelv volt az első

– Kárpátalján az 1920–38 közötti éveket cseh időnek nevezték, hiszen a trianoni döntés értelmében ezt az anyaországtól elszakított részt Csehszlovákia kapta. Gyakran hallottam fiatalabb koromban, hogy „bezzeg a csehek milyen szépen építettek!”, és visszagondolva, a técsői kórház, ahol később dolgoztam, tényleg kilógott a sorból, ahogy a városközpontban álló úgynevezett fehér ház is más, modernebb stílusban épült. Aztán később, amikor a szüleim visszaemlékezéseit hallgattam, az jutott eszembe, hogy lehet az a börtön akármilyen carrarai márványból, akkor is börtön marad. Meg aztán pestiesen szólva nem ingyenből volt az, hiszen a rengeteg fából, ásványvízből, a szlatinai bánya aranyárban mért sójából, amit a csehek kivittek Kárpátaljáról, ennél sokkal többet kellett volna építkezni ahhoz, hogy egálban legyünk.

– Megint csak gyakran hallott mondat, hogy a gazdáknak mindig igazuk van, legalábbis ők ezt hirdetik, arról viszont nem beszélnek, hogy ha a régi magyarok – így nevezték a kárpátaljai területen 1920 előtt élőket – meg akartak maradni a korábbi pozíciójukban, például tanítóként, fel kellett esküdniük a cseh államra. Ez azt jelentette, hogy elvesztették a magyar állampolgárságukat, elvágva egy, az anyaországgal összekötő zsinórt. Aki nem esküdött fel, kiakolbólították az állásából, és ellehetetlenítették az egész családját.

Sokszor negatív felhanggal kérdezték anno, hogy mi az a 12,5 százalékos magyarság Kárpátalján, milyen alapon követelnénk a visszacsatolását, mikor majdnem elhanyagolható kisebbségben vagyunk. Hát ezért alakult úgy a statisztika, ahogy, így lett tizenkettő a harminchatból.

– Egyszer azt olvastam valahol, hogy a kardszárnyú delfinek az elejtett szürke bálnának először a nyelvét tépik ki... Diplomát szerezni csak csehül lehetett, s bár azt mondták, nyitva van a kapu, tessenek jönni felvételizni, egyik napról a másikra lehetetlen megtanulni egy idegen nyelvet. A hivatali ügyeket is csehül intézték, ami szintén nehézséget okozott a köznépnek, ahogy az ügyvéd sem védhette az embert, ha nem esküdött föl. Ez is a sorvasztásnak, beolvasztásnak volt egy formája, arról nem is beszélve, hogy rögtön az annektálás után a csehek a saját embereiket ültették vezető pozíciókba. Az elszovjetesítést tehát megelőzte egy elcsehesítés.

– A „második felszabadítók” ugyanott folytatták, csak oroszul és keményebben. A politikai nagytakarítással, mely során a 16 éven felüli magyar férfiakat elhurcolták, levágták a kisebb-nagyobb közösségek fejét, hiszen elvitték a kenyérkeresőket. Otthon maradtak a nők és a gyerekek, de nem volt magyar óvoda és iskola sem. Az első osztályt 1947-ben kezdtem, már jól emlékszem arra, hogy mindenütt a Szovjetunió volt az ideál, amiről csak annyit tudtunk, hogy a nagy Oroszországban van egy Szibéria nevű hely, és aki bűnt követ el, azt elviszik, és onnan nagyon nehéz hazajönni.

Az ötvenes években kulcsra zárt ajtók és bezsaluzott ablakok mögött meséltek az átélt embertelenségről és szenvedésről, akiket a Jóisten valahogy mégis hazahozott. Tízből talán egyet. Mindegyiknek ugyanaz volt a bűne: magyarnak született.

– A szemünk előtt történt mindez, de persze hallgatnunk kellett. A jobbító szándékkal mondott kritikát sem fogadták el, a „máshogy gondolkodókat” azonnal kikiáltották ellenségnek.

Egy éjszaka alatt tűntek el

– Minden kényszer ellenére otthon magyarul beszéltünk. Soha nem felejtem el, negyedikes voltam a técsői magyar elemiben, egyik nap nyílt az ajtó, és az igazgatónő kíséretében belépett egy idegen férfi a terembe. Felálltunk, mert így tanítottak minket, erre ránk parancsolt, hogy énekeljük el a Himnuszt. Egymásra néztünk, voltunk talán tizennyolcan, és elkezdtük, hogy „Isten, áldd meg a magyart…” Rákvörös lett, ordított, ugyanis a szovjet himnuszt kellett volna fújnunk. Szegény tanárnőt a korára hivatkozva azonnal nyugdíjazták – szerencse, hogy nem vitték el.

– Az elemi után orosz tan­nyelvű középiskolába kerültem. Magyarról sebtiben oroszra fordított könyvekből tanultunk. A nevemet is oroszul, Vinográdo Boriszként jegyezték be, ez szerepelt az érettségi bizonyítványomban, ami aztán gondot okozott az egyetemi felvételinél, hiszen az anyakönyvi kivonatomban a Szöllősy Tibor név szerepelt.

– Jól emlékszem ötvenhatra, hiszen már 16 éves voltam. Ott ültünk a rádió mellett, és hallgattuk a híreket. Másnap az iskolában csoportokba verődve beszélgettünk. Az oroszok rögtön tudni akarták, miről van szó, az egyik barátom, aki eléggé agilis volt, azt mondta, hogy a szovjet uralom végéről. Akkor láttuk utoljára, a szüleivel együtt egy éjszaka alatt tűnt el.

– Abban az időben felvételiztem az ungvári egyetemre, amikor volt egy hatalmas leszerelési hullám a Szovjetunióban. Egymillió-hatszázezer olyan tisztet és altisztet engedtek el a hadseregtől, akik koruknál fogva és képzettség hiányában nem tudtak lépést tartani a haditechnika fejlődésével. Cserébe megadták nekik a továbbtanulás lehetőségét, és természetesen zöld utat kaptak. Úgy éreztem magam, mintha a katonai akadémiára felvételiztem volna, direkt egyenruhában jöttek, ezzel gyakorolva nyomást a bizottságra, majd évfolyamtársakként ránk is.

A folyóson sem beszélhettünk magyarul, rögtön jött a számonkérés. Közülük kerültek ki a párttitkárok, a szakszervezeti megbízottak, azaz a hatóság meghosszabbított csápjai, akik igyekeztek mindenhol ott lenni.

– Csak egy példa: harmad- vagy negyedévesek voltunk, amikor Ungváron játszott a magyar focicsapat. Tömve volt a stadion, a környező megyékből teherkocsikon hozták a szurkolókat, akik alig várták, hogy lássák a hazaiakat. Nemzetközi mérkőzésről volt szó, így a himnuszokat is eljátszották. A szovjettel kezdték, természetesen mindenki felállt, de én ülve maradtam. A haverom meglökött, hogy na, mi lesz már, de mondtam, hogy ülve szeretek zenét hallgatni. Persze, amikor a magyar himnusz következett, felálltam. Másnap ezt már tudták, áldott szerencse, hogy az egyetem egyik tanszékvezetőjének fiával jóban voltam. Őt is kihallgatták, de azt mondta, nem igaz, blöff az egész, így elsimították az ügyet.

Nem szabad kisajátítani

– Ha nem is mondták ki, mindenhol éreztették velünk, hogy másodrendű polgárok vagyunk – ez nem panasz, tény. A técsői kórházban dolgoztam, ahol a minősítőkön, vizsgákon hiába voltunk jobbak az ukrán, orosz kollégáknál, mindig az ő javukra billent a mérleg nyelve. Mondjuk, nem is volt nagy dicsőség kitüntetést kapni tőlük...

– Az én olvasatomban a trianoni – úgynevezett – békeszerződés gyakorlatilag időt adott felkészülni a második világháborúra, hiszen a diktátum tartalma magában hordozta a fegyveres konfliktus újjászületését.

Trianonról beszélni kell, mert ez egy olyan bűntény, aminek nincs elévülési ideje, de nem szabad vele visszaélni, nem szabad kisajátítani, politikai célokra használni.

– Múltunkat „éltetni”, tanítani kell, szem előtt tartva a legnagyobb magyar intelmét, hogy aki nem ismeri a múltját, annak nincs jövője.

Csáki Alexandra

Borítókép: Magyar katonák Ungvár sétálóutcáján 1941-ben