Elnyomás után kitoloncolás

Trianon után közel egymillió magyar került idegen uralom alá csak a Felvidéken, de a fiatal Csehszlovák Köztársaság később mindenáron meg akart szabadulni tőlük. Jogfosztásuk menetrendjét a 20. század egyik legellenszenvesebb politikusa, Edvard Benes dolgozta ki, összesen 33 dekrétuma foglalkozik – közvetve vagy közvetlenül – a magyar és a német kisebbség jogkorlátozásával. A 33. az állampolgárságuktól is megfosztotta ezeket az embereket. Miután a szlovák államvezetés látta, hogy kegyetlenkedésekkel, rablással, erőszakkal, földjeik elrablásával, kilakoltatással, nyelvtörvényekkel, sőt gyilkosságokkal sem érnek célt, s nem tudnak egy tisztán szláv államot létrehozni, a magyar kormányt határmódosítás nélküli lakosságcserére kényszerítették.

Sikeres magyartalanítás

Az első vonatszerelvény 1947. április 12-én indult el az anyaország felé a magyar kitelepítettekkel (az utolsó 1949. június 5-én), s e napot a magyar Országgyűlés 2012-ben emléknappá nyilvánította. Ennek tiszteletére tartott megemlékezést tegnap gróf Esterházy János és a kitelepítettek emléktáblájánál a Rákóczi Szövetség nyíregyházi szervezete, karöltve a szövetség Szent Imre Ifjúsági Szervezetével. A megyeszékhely főpostájával szemben tartott szűk körű eseményen a szervezet elnöke, Dalmay Árpád ünnepi beszédében szólt az 1920 utáni történelmi eseményekről, a jogfosztásról és internálásról, valamint az akkori újólag kitalált „magyartalanítási” módszerről. Ez volt az úgynevezett „visszaszlovákosítás”, ami iránt 423 ezer megfélemlített honfitársunk nyújtott be kérelmet.

– Igaz, a csehszlovák hatóságok eredetileg annyi magyart akartak kitelepíteni, amennyi szlovák önként távozni készült tőlünk, a jóléttel kecsegtető toborzás ellenére alig 60 ezer szlovák választotta a visszatelepülést, általában a szegényebbek, ugyanakkor közel 77 ezer – zömében tehetős – magyart kényszerítettek arra, hogy elhagyják szülőföldjüket. A kitelepítések sajnos ettől nagyobb károkat is okoztak, összességében 170 ezer magyart kényszerítettek javaik hátrahagyására. A szlovákok a helyben maradó 200 ezer magyart is ki akarták űzni földjeikről, de mindezt az amerikaiak vétója meghiúsította – magyarázta a szónok. Ugyan az 1948 utáni kommunista hatalomátvétellel – szovjet nyomásra – a benesi kisebbségellenes időszak lezárult, a reszlovakizációs nyilatkozatok majd csupán 1954-ben vesztették érvényüket, kárpótlásra vagy bocsánatkérésre pedig máig nem került sor. – A benesi törvényeket a különvált cseh és szlovák állam megőrizte jogrendjében, s 2007-ben az utódállamok még azt is elérték, hogy az Európai Unió lisszaboni szerződésének keretein belül is hatályban maradhassanak – hangsúlyozta Dalmay Árpád. Kövér László házelnököt idézte, aki szerint magyar szempontból a bizalmat erősítené, ha a jelenlegi szlovák állam megkövetné a szülőföldjéről elűzött felvidéki magyarokat, és jogrendjéből törölné a kollektív bűnösség elvét érvényben tartó rendelkezéseket. – De mert azóta sem teszi, a mai megemlékezésünk tiltakozás is egyben – fogalmazott.

Hitt a két nép barátságában

Mint már utaltunk rá, az emlékezők fejet hajtottak a Felvidék mártír politikusa, gróf Esterházy János előtt is, aki egész életében a szlovák és magyar nép barátságáért, megbékéléséért fáradozott.

A nyitraújlaki születésű nemes életútjáról, aki 1901. március 14-én látta meg a napvilágot, a Szent Imre Ifjúsági Szervezet egyik diákja, Bogár Diána 10. a osztályos tanuló írt házi dolgozatot, amit osztályfőnöke, Csernyus Enikő olvasott fel. „Légy mindig jó keresztény” – a négyéves kisfiú ezt kapta örökül haldokló édesapjától, és egész életét ebben a szellemben élte. Harmincegy évesen már az Országos Keresztényszocialista Párt elnöke, három évre rá parlamenti képviselő, majd 1936-tól az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnöke. De bármennyire is őszinte támogatója volt mindig a szlovák népnek, keresztény humanizmusáért, a szlovákiai zsidóságért felemelt szavaiért nem járt más, mint internálás, letartóztatás, fogság, koholt vádak alapján 10 év kényszermunka, szibériai szenvedés. A szlovákok 1947-ben még halálra is ítélték, amit aztán „elnöki kegyelemből” életfogytiglanra változtattak. Egy mírovi börtönben érte a halál 1957 tavaszán, viszont 2018-ban a Vatikán engedélyezte boldoggá avatását.