„Nem dugom a fejemet a homokba” – Olvasónk a a piaci visszásságokról

Nem látom azt a feketerigó párost sem, melyeknek – a hajnalig kinyitott ablakunkon – behallatszott az érces éneke. Pedig néha még mérgelődtem, hogy felkeltettek, most viszont hiányoznak. A költöző madarak elindultak, de tavasszal visszavárom őket. Van néhány hétköznapi eset, gond, de én a visszásságokat szeretem kimondani, nem dugom a fejemet a homokba. Örök témák nálam a piaci visszásságok. Most például barackból volt bőven a városunk zöldségpiacán. Viszont alig lehet olyat találni, amit ott, helyben is meg lehetne enni. Hűtött barackok garmada vár a vevőkre. A megvásárolt gyümölcs otthon aztán egy-két nap múlva rothadásnak indul. Nem olcsó mulatság gyümölcsből jót enni. Akinek pedig kevés a pénze, csak szemezget és hasonlóan járhat, mint én. Hol van már, amikor kajszibarackból főztek az asszonyok baracklekvárt? Van egyfajta „sárgabarack” nevű, kőkemény termés, ami meg puha, két napot sem bír ki, mert megpenészedik. De így van ez más gyümölcs esetében is. Az árak sem egy pénztárca-barátok. Azt gondolom, 100 százalékos haszonnal kalkulálni lelketlen dolog. Tudom én, hogy a piac az ilyen. De nem volt ilyen az én „régi” koromban. Akkor lehetett alkudni, lehetett kóstolni. Ez utóbbit itt is lehet – pénzért! A legbosszantóbb mindezeken túl, hogy egyes termelők kiviszik az olyan silány árut is, ami még a pálinkafőzéshez használt cefrébe sem lenne jó. Ami pedig nagyon szép és kiváló, azonnal ehető, annak az ára kispénzű embernek megfizethetetlen.

- Dombóvári István -