Mindig tudunk még egy újabb lépést tenni, de sosem érünk célba – ez az űr

Farkas Bertalan nemrégiben Hajdúböszörményben járt a Magyar Csillagászati Egyesület, illetve az MCSE Hajdúböszörményi Csoportja által rendezett országos csillagászati-űrkutatási találkozón.

Sikeres űrutazásról és az első magyar űrhajósról beszélhetünk 41 éve, de ismerve a kor technológiai fejletlenségét, egyáltalán nem volt biztos a küldetés sikeressége. Milyen lélekkel indult útnak, mivel köszönt el a családjától?

Az igazság az, hogy Bajkonurba a start előtt nem lehetett elvinni a családot, csak telefonon tudtam beszélni velük az indulást megelőzően, de azt sokszor el szoktam mondani, hogy a kétéves kiképzés alatt és az űrrepülés előtt olyan közegben voltunk, amelyben a legkritikusabb dolgokról is nyíltan beszélhettünk. Tudom, hogy ez borzasztónak hat, de minden eshetőségre felkészítettek minket. Abban biztos vagyok, hogy az a kölcsönös bizalom, ami kialakult a közvetlen kollégákkal, valamint a felkészítő személyzettel, kezdve a mérnököktől a takarítókig, hozzásegített ahhoz, hogy csakis a sikerre koncentráljak, hiszen folyamatosan azt sulykolták belénk, hogy minden rendben lesz.

Igazán fel sem vetődött az emberben, hogy kudarc érheti, holott pontosan tudtam, hogy ötven–ötven százalék az esély. A rizikóról annyit, hogy az én űrrepülésem után is történtek űrkatasztrófák, a technológia fejlettségétől függetlenül. A Challenger-katasztrófa 1986-ban következett be, majd 2003-ban a Columbia űrsiklót érte baleset, ezért kijelenthető, hogy az űrutazás soha nem lesz rizikómentes a technológia folyamatos fejlődése ellenére sem; ezt el kell fogadnia mindenkinek, az űrhajósoknak és a családtagoknak is. Arányaiban persze ma már jóval több a sikeres űrexpedíció, mint az emberéletet követelő, de a technikának ettől függetlenül is fejlődnie kell, és fejlődik is.

Összehasonlításként: én a Szojuz–36 fedélzetén jutottam a világűrbe, vissza a Szojuz–35 űrhajóval érkeztem. Odafenn a Szaljut–6 szovjet űrállomáshoz kapcsolódtunk. Akkor 36 tonna volt a két űrhajó és az űrállomás együttes össztömege. Ma a Nemzetközi Űrállomás (ISS) több mint 400 tonna. Ha ez nem előrelépés, akkor mi az? 41 éve egy alapmodulhoz két oldalról kapcsolódhatott hosszirányban az űrhajó. Ma már több modulból áll össze a teljes űrállomás, alapja az orosz Mir–2 – ehhez csatlakoznak más nemzetek moduljai, folyamatos emberi jelenlétet biztosítva a világűrben.

Fentről látva a bolygót mi fogalmazódik meg az emberben, milyen érzés töltötte el?

Amikor lenéztem a Földre az ablakon át, büszkeség fogott el, nagy valószínűséggel korábban a többi űrhajóstársamat is hasonló érzés keríthette hatalmába. Csodálatra méltó volt látni és megtapasztalni, hogy az emberiség akkora teljesítményre képes, hogy életfeltételeket biztosító rendszert tud feljuttatni a világűrbe. Aztán persze, átúszva a túloldali ablakhoz, látva a végtelent, kijózanodik, rádöbben az ember, hogy mennyire parányiak vagyunk a világmindenségben, és mennyi minden van még, ami felfedezésre vár.

Valahogy a megismerésre váró világűr végtelenségét úgy tudom szemléltetni, mint egy hosszú utat, amelyen haladva mindig tudunk még egy újabb lépést tenni, mégsem érünk célba. Azt gondolom, hogy ez táplálja azt a mélyről jövő, alapvető emberi kíváncsiságunkat is, ami folyamatosan visz minket előre. Ehhez kell a technika fejlődése, amivel tovább és tovább juthatunk.

Ha már kíváncsiság, a nagy földrajzi felfedezéseknek is ez volt az alapjuk, majd miután elértük a kitűzött célt, jöhetett a kizsákmányolás. Hasonlóan kell elképzelnünk majd a világűr meghódítását is?

Az utóbb említett kizsákmányolással kapcsolatban azt látni kell, hogy jelenleg korlátozottak a lehetőségeink, mégsem úgy kell ezt elképzelni, mint a történelemből már ismert klasszikus gyarmatosítást. Nem tartom kizártnak, sőt nagyon is valószínűnek tartom, hogy a környezetünkből megpróbálunk majd nyersanyagokhoz jutni, de jelenleg ennek még gátat szab a technika. Azt mondjuk én is el tudom képzelni, hogy a Holdon létesítsünk olyan napenergia begyűjtésére alkalmas eszközt, amely valamilyen módon a Földre sugározza a megtermelt energiát, vagy a kőzetekből kémiai úton nyerjünk ki olyan nyersanyagokat, amelyek számunkra hasznosak, és amiknek fogytán vagyunk.

Látni kell azt is, hogy a bolygónk 3-4 milliárd embernek képes optimálisan életteret biztosítani, de már most 7,5 milliárdan vagyunk. Ez a szám nem fog csökkenni; a számítások szerint az ötvenes évek végére tízmilliárdan leszünk, ami a mostaninál is nagyobb terhet ró majd az emberiségre. Ciolkovszkij fogalmazott szemléletesen, amikor azt mondta: „A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben.” Hiszem, hogy az ember meg fog próbálni életfeltételeket teremteni a Földön kívül is, ez nem kétséges.

Milyen szerepünk lehet ebben? Többször fogalmazott úgy, hogy az elsősége mellett nem szeretne az egyetlen magyar űrhajós lenni. Most úgy tűnik, hogy ez összejön, Szijjártó Péter miniszter bejelentette, hogy ismét űrhajóst küldünk a világűrbe.

Ez a kijelentésem részben személyes indíttatású volt, mert szerettem volna másodjára is repülni, hosszabb időt eltölteni a világűrben, de ez sajnos nem jött össze. Mindemellett óriási lehetőség előtt állunk, hiszen Magyarországnak lehetősége nyílt újból embert juttatni a világűrbe. Nem űrturistát küldünk, hanem kiképzett űrhajóst, aki tudományos programban vesz majd részt. A kettő között nyilván óriási különbség van. Hozzáteszem, a lehetőség egyben hatalmas felelősség is, hiszen nagy teher nehezedik majd a következő űrhajós vállára, nagyon kemény követelményrendszernek kell majd megfelelnie – de elsősorban nem a fizikai jellemzőkre gondolok.

Már az én utazásom alkalmával is számos mérést és kísérletet kellett elvégeznem, amelyek a földi kutatóintézeteknek hasznos információkkal szolgáltak. A magyar mérnökök szerepet vállaltak például a fedélzeti műszerek, berendezések tervezésében, amelyek tökéletesen működtek és beváltak. A hazai fejlesztésű Pille sugárdózismérő továbbfejlesztett változatát, amely az űrhajósokat érő sugárzás mennyiségét mérte később a Mir és a Nemzetközi Űrállomáson is használták.

Jelen állás szerint a második magyar űrhajós hosszabb időt töltene fenn, ezért kiemelt cél, hogy minél több megállapodást kössünk, csatlakozzunk a lehető legtöbb nemzetközi kísérletsorozathoz, vagy végezzünk önálló kutatásokat. A lényeg persze az, hogy valamilyen partneren keresztül eljussunk a világűrbe, esetemben a szovjetek közreműködése kellett, jelenleg több lehetőség is kínálkozik, akár orosz, amerikai vagy uniós szerepvállalással juthatunk fel. Az ott elvégzett kutatások eredményei további dicsőséget hozhatnak hazánknak.

A kiválasztást ezért körültekintően kell elvégezni, úgy gondolom, mindenképpen két jelöltet kell állítani, őket úgy kell felkészíteni, hogy amennyiben az első jelölttel probléma adódna, akkor automatikusan a második lép előre. Nem veszíthetjük el ugyanis a lehetőségünket az űrrepülésre, mert a kijelölt személyzet kudarcot vall.

Mindig közvetett segítséggel juthatunk az űrbe, vagy ez pusztán pénzkérdés?

Űrrakétát, űrállomást önállóan egyelőre nem lennénk képesek megalkotni, ezzel együtt embert juttatni az űrbe, de nem is kell. Megteszik, megtették ezt már helyettünk mások. A nemzetközi egyezményeknek, a kapcsolatoknak pont az lenne a lényegük, hogy közösen dolgozunk egy adott témán, megismertetjük egymással a kutatások eredményeit annak érdekében, hogy ne külön-külön kelljen ugyanazt az utat végigjárni, megtapasztalni a buktatókat.

Azt el tudom képzelni, hogy magyar felségjelű mesterséges hold kerüljön a világűrbe, amire lenne is realitás, de ehhez is közvetett segítség kell. Valamelyik nemzet hordozórakétájával tudnánk ugyanis feljuttatni egy ilyen eszközt a világűrbe. Hozzáteszem, egy saját műhold pályára állítása is óriási siker lenne, nem csak maga a teljesítmény miatt, az ugyanis a távközlés, a kontroll, a nemzetbiztonság szempontjából is jelentős lépés lenne.