A leégett benzinkút

Az alaphelyzet a napjainkban szokásos: hosszú sorokban várakozó autók a töltőállásoknál, többségük UA felségjellel, és hosszú sorok bent, a kasszánál is. Zömében ukránok, akik nehéz útra keltek, de míg ők egy háborús front elől menekülnek, a két fiatal hölgynek csupán a kiszolgálásban kellene tartani a frontot. 

Nálam a kényszerű tétlenség ritka pillanat, és akkor is nyomban tálcán kínált lehetőség a környezet megfigyelésére. Néztem hát, hogyan szolgálnak ki idegen, érthető okokból bizonytalan embereket, és hamar adta magát a szomorú megállapítás: a benzinkúti alkalmazottak fáradtsága talán érthető, a stílusuk viszont fájóan durva és megengedhetetlen. „Mehet egybe a kettő?” – kérdezte az egyikük az ukrán családfőt, és a „Sorry…?” válaszra emelt hangon, tagoltan ismételte meg: „Me-het egy-be a ket-tőőő…?!” S én már azt hittem, a ’80-as évek magyar turista archetípusa már rég kihalt… „Mustár, ­ketchup?!” – vonta kérdőre kollégája a másik pultnál a hotdogra váró családanyát, s amikor nem értette a választást, csak egy ideges „Mi?!” tellett tőle. Majd az elkészült ételt a kötelező udvariasság halvány szándéka nélkül „Hé, helló, hé!” kíséretében adta át. Nem szokásom a kioktatás, most is csak egy kéréssel léptem oda: „Hölgyem, legyen kedves türelmesebben kiszolgálni ezeket az embereket.” Persze én sem úsztam meg: „Akkor álljon ide maga!” Csöndesen megismételtem a kérést, aztán távoztam, s közben el is dőlt, hogy ennél a kútnál többé nem állok meg. 

Mindig is fokozott érzékenységgel figyeltem, hogy milyen képet alakítunk ki egy külföldiben, tudván tudva, hogy a legnagyobb igyekezet ellenére is vannak, akik épp csak patás ördögnek nem állítanak be minket. Többnyire olyanok, akik soha nem is jártak hazánkban, csak hallottak valamit valakitől, vagy van az a pénz, amiért boldogan írnak, mondanak sok-sok rosszat rólunk. Érdekes ­vallomások kerültek napvilágra erről.