„Az adott pillanat megragadása a lényeg”

Az elmúlt negy­ven év legjobb magyar sajtó­fotóiból nyílt kiállítás a budapesti Capa Központban, a május 29-éig látogatható tárlaton 123 fotográfus képei láthatók. A képeken megelevenedik az elmúlt négy évtized történelme, felvillannak képek a közélet, a kultúra és a sport területéről, a kiállításon pedig lapunk korábbi munkatársa, az MTI fotóriportere, Balázs Attila két felvétele is látható. Az egyik fő­szereplője egy róka, a másiké egy őz, az állatok a jeges ár elől menekülnek. 

Helyükön kezeli a díjait 

– Több képemre is igaz, hogy az évek elteltével máshogy értékelem, a rókás fotót például akkor, amikor elkészült, nem tartottam különösebben jónak, de most, ahogy ismét előkerült, tapasztaltabb szemmel nézem, s nekem is megtetszett – mondta lapunknak a fotográfus, aki szerint a kép értékét, súlyát nem az határozza meg, hogy ki vagy mi szerepel rajta. 
– Számomra az az igazán jó fotó, amiről mindenkinek ugyanaz jut az eszébe, amit nem kell megmagyarázni és bár a világban naponta több százezer sajtófotó készül, viszonylag kevés felel meg ennek a kritériumnak. A közösségi média megjelenése óta hatalmas a képzaj: rengeteg fotó kerül fel az internetre, aminek én kifejezetten örülök, mert ott élesen elkülönülnek egymástól a jó és rossz képek. A fotók megítélése nemcsak a közösségi médiát fogyasztók, hanem a szakma feladata is, emiatt engem egyáltalán nem zavarnak azok, akik a telefonjukkal készített képeikre százasával kapják a like-okat. Én igyekszem a helyükön kezelni a munkáimat és a díjaimat is: ez utóbbiak azt jelzik, hogy az adott évben a zsűri véleménye megegyezett az enyémmel, miközben az is előfordult, hogy egy általam jónak tartott kép semmilyen díjat nem kapott – mesélte Attila, akitől megtudtuk: az adott pillanat megragadása a lényeg, nem szereti a szereplőket „berendezni” – még az a képe sem így készült, amit a legjobb fotójának tart és amiről első ránézésre azt hihetnénk, tudatos tervezés előzte meg. 

Csak három kocka készült 

– A felvétel Michalovcéban készült a roma gettóban, a teljes kilátástalanságot tükrözi. Ami miatt kiemelkedőnek tartom, az a tagoltsága, az arányai, az alakok elhelyezkedése, a cselekvés iránya, illetve ahogyan ezek egymást erősítik. Nem a véletlen szülte, de nem is tudatosan készült: megláttam a szegregációt szolgáló magas betonfal felé tartó elesett alakot az őt kövező néhány roma sráccal, és futottam utánuk. Három kocka készült csak, de az egyik eljutott a világhírű Arles-i fesztiválra. E kép mellett van néhány olyan sorozatom, amire büszke vagyok: ilyen például az a Tiszavasváriban a francia Polka magazinnak készített klasszikus képriport, ami a Magyar Gárda és a cigányság viszonyának bemutatásával a település kettősségét örökítette meg, szívesen emlékszem vissza a kárpátaljai Nagykopányban, az ikrek falvának is nevezett településen készített sorozatra és arra is, ami egy nyíregyházi hajléktalan, Barna bácsi karácsony estéjét mutatta be – mesélte. 

Háborúk poklában 

A sajtófotó a napi események objektív lenyomata, a fotóriporterek pedig ott is jelen vannak, ahonnan a legtöbben elmenekülnek: dolgoznak természeti katasztrófák helyszínén, tudósítanak a háborúk poklából – a fókusz most Ukrajnán van. 
– Tragédiákat fényképezni szinte mindenki tud, de jól csak nagyon kevesen – mondta a fotográfus, aki számára ebből a szempontból az a 74 éves James Nachtwey az etalon, aki most is kint van Ukrajnában és aki a képein nemcsak a háborút mutatja meg, de azt is, hogyan élik meg az emberek. 

Humánus hozzáállás 

– Én is fényképeztem már katasztrófákat, tragédiákat, és viszonylag korán megtanultam, hogyan lehet ezeket hitelesen visszaadni – igaz, megfizettem a tanulópénzt. Az 1990-es évek elején hatalmas árvíz pusztított Kárpátalján, több település is víz alá került. Három napig voltam a helyszínen, és azzal a tudattal jöttem haza, hogy elkészítettem a tökéletes képeket. Ám amikor előhívták a kockákat, megdöbbenve tapasztaltam, hogy semmi sem látszik a fotókon abból, amit ott láttam, tapasztaltam. 
– Kornis Péter Kossuth-díjas, Pulitzer-emlékdíjas fotográfussal beszélgettem erről, ő mondta el, mi volt a hiba: túlságosan bevonódtam az eseménybe, magukkal ragadtak a történések. Gajdos Laci barátom – a Nyíregyházi Állatpark igazgatója, a szerk. – mondta egyszer: aki az Eiffel-tornyot akarja lefényképezni, annak nem szabad felmennie rá. 
– Mert aki felmászik, látja ugyan Párizs nagy részét, de magát az építményt nem. Igaz, a fotózás ilyen: aki benne van az eseményben, nem, vagy nehezen veszi észre a lényeget, ezért bár rezonálni kell, de egy bizonyos távolságra szükség van. Ez nagyon fontos akkor is, amikor egyéni tragédiákat fényképezek: sok olyan emberről készítettem már képet, akik a társadalom perifériáján éltek, és arra büszke vagyok, hogy minden alkalommal figyeltem arra: megmaradjon a méltóságuk. Mindent és mindenkit le lehet fotózni humánusan, csak a fotóriporter hozzáállásán múlik. 

Borítókép: A Michalovcében készült fotó eljutott az Arles-i fesztiválra, mellette a Barna bácsi karácsonyát bemutató sorozat egyik képe – 2015-ben Balázs Attila ezért André Kertész Nagydíjat kapott | Fotók: Balázs Attila