A gyógyítás meghittsége hiányzik

Községi orvosként indult ott, ahol az elmúlt bő fél évszázad során tanúja volt a történelmi település fejlődésének és várossá válásának. Nyírbátor önkormányzata az idei augusztus 20-ai ünnepségen adta át a korábban odaítélt városi kitüntetéseket. Amikor Máté Antal polgármester a díszpolgári címet átadta dr. Kovács Lajos háziorvosnak, a jelenlévők állva tapsolták meg a város szeretve tisztelt, tudós „doktorbácsiját”. 
– Ezt a díszpolgári címet talán annak köszönhetem, hogy az elmúlt évtizedek során igyekeztem mindig a lakosságot szolgálni, és mint a világban nyitott szemmel járó tudományos munkatárs, a hasznos tapasztalatokat itthon, a munkámban kamatoztatni – kommentálja a rangos díjat dr. Kovács Lajos, aki fél évszázados szakmai életútjáról is szívesen beszélt. 

Marasztaló körülmények 

– Nem gondoltam volna, hogy idekerülök és ennyi időt eltöltök itt. Egyetem után Nyíregyházán, a Jósa András Kórház baleseti sebészetén dolgoztam, innen az akkori szokás szerint hat hónapos katonai szolgálatra vonultattak be Nyírbátorba a határőrséghez. Orvoshiány volt, így katonaorvosként délutánonként rendeltem a civil lakosságnak is. Amikor készülődtem vissza Nyíregyházára, a főorvos hívatott. Az előbb- utóbb várható családalapításomra célozva kétszer akkora lakást és fizetést kínált, ha maradok Nyírbátorban. Végiggondoltam, és szomorúan, de otthagytam a nyíregyházi sebészi állásomat. Eleinte Nyírvasváriban laktam, ahonnan másfél év után költözhettem be a nyírbátori lakásba. 
– Abban, hogy a mai napig nyírbátori orvos maradtam, döntő szerepe volt annak a szomszéd településről származó kedves hölgynek, Évának, akivel összeházasodtunk, s azóta is egyetértésben élünk együtt. Egyszer még hívtak vissza a megyei kórházba a régi osztályomra, de addigra gyökeret vertem itt. Persze innen is lehetőségem volt a világ sok helyén megfordulni, folyamatosan képeztem magam, számos orvosi kongresszuson vettem részt. A felajánlott magasabb tisztségeket mindig szépen megköszöntem azzal, hogy én inkább maradok Nyírbátorban, mert itt kedvesek az emberek és kiválóan megtaláltam a helyemet. Úgy gondolom, szerettek a betegek, és én is sokat tudtam értük tenni. Szóval helyes volt az itteni betegellátás folytatása mellett döntenem. A kórházi sebészeti gyakorlatomnak a körzeti orvosi rendelőben is hasznát vette a lakosság. Így nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy három szakvizsgámmal – sebész-, háziorvos és fogorvos – a helyemen vagyok ebben a városban. A fogorvoslást 16 éve abbahagytam, mert láttam az intő példákat és éreztem, több feltöltődésre van szükségem. 

Elidegenedő viszonyok 

– A bő fél évszázados gyógyítói munkám alatt sokat változott az orvoslás elmélete és gyakorlata is. A kezdetekben még mást tudtam az orvoslásról, mint most. Fordult a kocka, és ma a technika teng túl a szakmámban. Régebben emberibb, szívélyesebb volt a gyógyítás. Most hiányzik belőle az a meghittség, ami egykor jellemezte. Ahhoz, hogy a betegek gondjaival foglalkozzak, még megmaradt a türelmem, ám akkor már fogytán, amikor engem próbálnak kioktatni. Sajnos egye több páciens gondolja úgy, hogy jobban ért az orvosláshoz, mint én. Azt hiszem, még mindig jobban járnak, ha az internet helyett rám bízzák magukat a gyógyulásuk érdekében. Erről a mértékletességről igyekszem meggyőzni a betegeimet is, de az internetről származó „tudásukat” nem könnyű átformálni, cáfolni. Megváltozott világunkban az emberek úgy gondolják, hogy nem szükséges minden esetben orvoshoz menniük, öngyógyítással próbálkoznak, ami nagyon helytelen. 
– Ami a háziorvosok utánpótlását illeti, a frissen végzettek erre irányuló vonzalma nem anyagi kérdés. Inkább függ annak a bizalmi viszonynak a hiányától, ami a nyugati világban régóta jól működik az orvos és a körzetében élők között. Persze nem túl vonzó az sem, hogy a családorvos munkájának túlságosan nagy részét köti le a megnövekedett adminisztráció. Amíg egy orvos tíz percéből korábban nyolcat fordított egy betegre és két percet az adminisztrálásra, mára ez pont fordítva történik. A betegre viszont annyi időt kell fordítanunk, ami a meggyógyításához szükséges. Egységes időt nem mondhatok, van, amikor elég két perc, de van, mikor egy félórára is szüksége van az orvosnak. 
– Abban, hogy Nyírbátor város elismerte az általam majd’ egy életen át eredményesen folytatott gyógyító munkámat, nyilván a lakossági vélemények is közrejátszanak, ami nagyon jóleső érzéssel tölt el. Elégedett lehetek, de amikor az ember elér egy kort, elgondolkodik, hogyan tovább. Úgy döntöttem, hogy ameddig az egészségi állapotom engedi, s a lakosság is elfogad mint orvost, még tovább gyógyítok. Szerencsére van, aki figyelje és óvja az én egészségi állapotomat is. Hogy ki ő? Hát a feleségem! – mondta egy hamiskás mosoly kíséretében dr. Kovács Lajos. 

Borítókép: Dr. Kovács Lajos a ­díszpolgári címmel | Fotó: Birta Péter