Egy aljas játék

Rituális öngyilkosságba merül alá szép lassan Európa, ukrán és orosz véráldozatot rendelve mellé – most még. Az elmúlt egy év tragédiák sorozatával szembesített, ezek közül a legszörnyűbb mi más lenne, mint maga a háború, a sok-sok kioltott élet, a lerombolt falvak és városok, a menekülők tömege. A fegyveres agressziót elítéli a világ, segítő kezet nyújt a bajba jutott embereknek, és erre épp itt, az ukrán határ magyar oldalán látni nemes lelkű, szép példákat. Ám tragikus kép tárul elénk akkor is, ha a háború kitörésének okát, és a béke esélyeit kutatjuk, mert az aljasság olyan sötét és gátlástalan egyvelege buggyan fel, amely többször sodorta már civilizációs végveszély küszöbére az emberiséget.

Amiről az első puskalövéseknél még nem volt illő beszélni, arról azóta elemzők hada rántotta le a leplet. Aki veszi a fáradtságot a tájékozódásra, az összefüggések vizsgálatára, pontosan tudja, ez a háború nem úgy tört ki, hogy egy szép reggel valaki megkavarta a kávéját, unatkozva kinézett az ablakon, s azt mondta: ma játszunk egy kis katonásdit. A kék-sárga színre váltott ruházat vagy Facebook profil kifejezhet szolidaritást, de aki azt hiszi, hogy ez az egyoldalú kiállás lehet egy apró kulcs az igazsághoz, az vagy tudatlan, vagy naív, vagy ami még rosszabb: tudatosan, érdekből hirdeti ezt a tévhitet. Mindegyikre látni példát hétköznapi emberek és vezető politikusok körében egyaránt.

A konfliktusok okait és megoldását keresve már az ókorban feltették a legfontosabb kérdést: „Cui prodest?” Csak akkor van esély bármilyen csatározás, háború gyors, tartós és békés lezárására, ha tisztán látjuk a háttérben rejlő erőket és érdekeket. Egy éve uralja a nemzetközi írott és elektronikus médiát a háborús háttérelemzés, olyan kulcsszavakkal, mint Majdan, USA, CIA, IMF, BlackRock, Biden, NATO. Eléggé egyértelmű a helyzet. Az amerikai dominanciájú Nyugat olyan érdekszférát sértett meg, amelyet maga teremtett és ismert el, önmaga biztonságát és nyugalmát védve (lásd a II. világháború végén Sztálin és Churchill cédulaegyezménye). Aki ebben kételkedne, tegye fel azt az egyszerű a kérdést: vajon mit tenne az Egyesült Államok, ha Oroszország mondjuk Mexikóban szeretné megvetni a lábát, cégekkel és katonai bázisokkal? A történelem már választ adott erre: Kuba, 1962. Perceken múlt a világháború, gyaníthatóan az utolsó lett volna. Ne legyen kétsége senkinek: ma sem lenne másképp, az Egyesült Államok egy légpuskás vurstlira is csapást mérne, amit az oroszok próbálnának meg a közelében felállítani.

Ám most a fegyverek árnyékában még félelmetesebb az, hogy hiába nem titkolható már a katonai, geopolitikai, gazdasági és üzleti taktikázás a háttérben, mintha mi sem történt volna, ez a háború ilyen tragikus, világméretű színjátékban folytatódik a nyílt színen. Mi pedig egyre reménytelenebbül dúdolhatjuk Vincze Lilla dalát: „Ugye nem játszik, aki nem akar...?”

Nyéki Zsolt