Ma már tényleg nem divat?

Kedves Imre! Valamikori kolléganőm – aki neked is tanárod volt – hívott fel a közelmúltban telefonon, és arra kért – tudva, hogy nekem „nonstop” kedvezményem van –, hívjam őt vissza. Szeretne velem beszélni egy őt nagyon megbántó eseményről, és az egy kicsit több időt vesz igénybe. Ahogyan kérte, visszahívtam, és egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgattam a hihetetlennek tűnő történetét:

„Egykori iskolám, ahol évtizedeken keresztül tanítottam, jubileumi ünnepségre küldött meghívót mint az iskola nyugdíjas dolgozójának. Megöregedetten, mozgáskorlátozottságom miatt semmiképpen sem tudtam volna részt venni az ünnepségen, ezért úgy gondoltam, hogy nem telefonhívással köszönöm meg a szeretetteljesnek tűnő invitálást, hanem levélben próbálom megfogalmazni az iskolához fűződő, emlékező köszönetemet. A levelet nem adtam postára, hanem egy közeli rokonomat kértem meg, hogy vigye el az iskolába.

Szerető együttérzés

Aztán lezajlott az ünnepség, titokban abban is reménykedtem, hogy talán még fel is olvassák tanári hitvallásomnak a maiakhoz szóló üzenetét. Mindennap vártam, hogy az iskola­vezetés legalább néhány udvarias köszönőszóval reagál a levélre, de már hetek teltek el – és itt elcsuklott a hangja –, nincs válasz. Lehet, hogy már ez sem divat?”

Néhány percig néma volt a telefon, nehezen tudtam megszólalni, és valami olyat mondani, hogy nem szabad elvárnunk senkitől köszönetet vagy hálát – de nagyon elszégyelltem magam, amikor letettem a telefont, mert éreztem, hogy most megtagadtam egy szerető együttérzést… Igencsak befészkelte magát a gondolataimba az egykori udvarias divatot ilyen csúnyán elmulasztó magatartás. Kezdtek eszembe jutni modern világunk „divatvesztései”, így például Cecília főorvos asszony, akit a világjárvány idején azért támadtak, mert a nyakláncán keresztet viselt. Nyíltszívű hitvallása sértette a pogány betelefonálót – és különben is, a kereszténység még divat?

Nap mint nap tapasztaljuk, hogy nem divat megőrizni a családi hagyományokat, felmelegíteni a „boldog órák szép emlékeit”, az élettapasztalatok bölcsességéből fakadó atyai intelmeket, és a féltő anyai szeretetkötelék háláját is szét lehet cibálni. Egyre kevésbé divat hivatásunk, életpályánk naponként sürgető feladatainak reggeli eltervezése, a célirányos tevékenység kijelölése, és elmarad este az elvégzettekkel és az elmulasztottakkal történő elszámolás, s mindeközben lelkiismeretünk vizsgálata is.

Lelkiismeretünk vizsgálata

Naponta szembesülünk azzal, hogy nem divat felebarátnak tekinteni azokat, akikkel munkahelyünkön, lakókörnyezetünkben találkozunk. Gyakran a közvetlen kollégák sem ismerik egymást, és az egy lépcsőházban lakók sem tudják, ki a szomszédjuk. Aki segítségre szorul – mondják –, hívja a karitászt, a máltaiakat, a fizetős segítőszolgálatot vagy a 112-t.

Milyen pótolhatatlan veszteség, hogy a filmek és videók rohanó dzsungelében nem divat a könyvek áhítatában az ismeretszerzés, a szellemi, lelki gazdagodást segítő olvasmány­élmény-szerzés, a pihentető, szórakoztató öröm derűje. Sok boldogtalan házasságnak az egyik oka lehet, hogy nem divat az életük párját keresők körében az egymást alaposan megismerni szándékozó sok-sok őszinte beszélgetés; a egymás irányába történő elhatározás, hogy a szeretet pecsétjével életre szóló kötés biztonságával ajándékozzák meg egymást.

Nemrégen egy volt tanárkollégámat látogattam meg egy öregek szociális otthonában.

– Hogy éled itt a világod? – tettem fel szándékosan, kicsit vidáman a kérdést.

– Tudod – szólt a szomorú válasz –, azt megértettem, hogy a gyermekeim, unokáim nem tudják vállalni a gondozásomat, csak az fáj, hogy a szeretet divatját is szinte teljesen elfelejtették.

Rettegve áll meg a toll a kezemben, mert arra gondolok, hogy hány jó és szép divat tűnt el a társadalom és a történelem süllyesztőjében, és ugyanakkor egyre vészesebben és erőszakosabban terjednek az ön- és közveszélyes, hamis divatok.

Ezt a levelet azért írtam neked, hogy te és kollégáid törekedjetek arra, hogy az igaz és jó ügyek „divatdiktátoraivá” váljatok! 

Csermely Tibor