„Semmi másra nem vágynak, csak szeretetre, törődésre!”

Vasárnap, kora reggel van, arcul csap a hideg, ahogy kilépek a társasház kapuján. A mínuszok az autómon is nyomott hagynak, alapos munkával tisztítom meg a járművem szélvédőjét, hogy kilássak.

Megérkezek a helyi állatvédő, Kalocsai Ágnes főállású munkahelyéhez, 12 óra munka után is mosolyogva fogad, elindulunk a kutyamenhelyre. Mögötte haladok, az utcák kihaltak. Csupán néhány autó és biciklis van az úton, gyalogos alig. Az egyik kocsmánál egy férfi dohányzik és valami alkohollal próbálja meg – önbecsapásként – szebbé tenni ezt a hideg reggelt. Ágnes segítőjét, az önkéntes Kukucskáné Valériát felvesszük – még a 17 éves önkéntes, Csorvási Eszter, Maróti Anna és az ebrendész Murzsa Tamás dolgozik az állatok megmentésén, mindennapjaik szebbé tételén -, majd az Újfehértó vége táblát magunk mögött hagyva bekanyarodunk egy elhagyatott útra.

Kutyaugatás

Az aszfalt színe fehérre vált, a hideg, a dér, tán némi hó is letette a névjegyét, erre nem jár senki, keréknyomot csak mi hagyunk. Ágnes autójának hosszasan világító féklámpája mellett a folyamatos kutyaörömugatás jelzi, megérkeztünk a telepre.
Az állatok védelme érdekében a cipőmre 3-3 darab (!) lábzsákot kell felhúznom, nehogy a kövek kiszakítsák, csak így léphetek be a telepre. Valéria és Ágnes beleveti magát a munkába, előkerülnek a kis vödrök, amelyekbe élelem kerül, a kannába, abból a tálakba – a hideg miatt – langyos víz. Ugatás, öröm nyüszítés és tekergés jelzi a kutyák boldogságát: ember és kaja érkezett.

A szemembe néznek

Amíg dolgoznak én a kennelek között sétálok. Mindegyik kutya feláll lakhelye jéghideg rácsára, felnéznek rám, sőt, a szemembe (!), majd hagyják, szinte követelik, hogy megsimogassam őket. Eszembe sem jut, hogy megharapnak, nekik sem. Élvezik a simogatást. Nézésük beleég a retinámba, testbeszédük a lelkembe. „Ugye engem viszel el?” - olvasom ki a szomorú tekintetükből. Elmondom nekik külön-külön, nem, sajnos nem tehetem. Valéria szól, hogy a kaukázusi kutyával azért vigyázzak, ne nyúljak be. Már túl vagyunk ezen, felelem. Mosolyog. A hatalmas testű kutya is úgy tekereg, ugrál, mintha kölyök lenne.
Az etetés és a kennelek kitakarítása után behívnak az „irodába”, amit Cila, a macska bitorol. Már-már engedélyt kérek a macskától, hogy hova ülhetek, végül egy kopott széken foglalok helyet. Jó meleg van. A macska beül az ölembe.

365 napon át

Könnyű dolgom van, nem mondhatom azt, hogy úgy kell kihúzni a szavakat Ágnesből. Mint kiderül, minden reggel és este kijön, kijönnek az állatokhoz, akikről hatalmas szeretettel beszél. Arra a kérdésre, hogy miért csinálja évek óta, az év 365 napjában ezt a munkát, azt feleli: „Azért, mert olyan mérhetetlen szeretet kapok az állatoktól, ami más jellegű, mint az emberi szeretet, de páratlan. Ezek az állatok semmi másra nem vágynak, csak szeretetre, törődésre!”

Belefagyva a kutyaházba

Ágnes és segítői sok mindent megéltek, láttak már. Kérem a hölgyet, hogy osszon meg velünk néhányat a megdöbbentő esetek közül. Azt mondja, számára minden eset megdöbbentő. „A legutóbbi borzalom az volt, amikor egy nem lakott tanyán találtak két kutyát, az egyik vemhes és sovány volt, a másik pedig már nem élt, csontsovány teste láncon, a kutyaházba belefagyva feküdt. A bezártság és az éhség miatt utolsó napjaiban a lábát kezdte rágni. Addig kellettek, amíg a dinnyeföldet vigyázták, utána már nem. Maradt a magány és az éhezés. Nem egyedi az eset, a következő idényre az ilyen emberek szereznek másik kutyát”.

Most is van két nagyon édes kis kutyájuk a telephelyen, akik a paprikaföldön éltek, ott érte volna a halál napokon belül őket, ha nem mentik meg. Másik tragikus esetként azt említi meg, amikor – szintén egy tanyán – két kutya olyan rövid láncra volt verve, hogy csak ülve tudtak aludni. Miután – a hatósági engedély birtokában – az állatbarát dr. Hosszú József polgármesterrel levágták a láncot és elhozták a kutyákat, azok egy befogadó szervezethez kerültek. Az ebek sorsát jól mutatja, már normális körülmények között is napokig csak ülve aludtak, mert azt szokták meg…
Eközben Cila, a macska átmászik hozzá, és feláll Ágnes nyakába. Simogatva leveszi, közben Valéria veszi át a szót és belekezd a macska történetébe. Egy benzinkút mellett találták, csontsoványan. A fekete-fehér színű állat annyira okos, ha szüksége támad, felugorva nyitja a kilincseket a konténerházban, kimegy, aztán visszatér. Előttünk nem tart akrobatikus bemutatót, ezért Ágnes kiengedi és azt javasolja, menjünk ki a kutyákhoz. A hideg ellenére sincs ellenemre.

Büdös kacsahús, csontkukacok

Odamegyünk az egyik kennelhez, szép szemű Husky jellegű kutya néz ránk, úgy kutyásan. Neki is külön élettörténete van: lakossági bejelentés alapján jutottak el korábban a tulajdonosához és az állathoz, amely egy négyzetméteres helyre volt bezárva. Mikor Ágnes megkérdezte a gazdát – én inkább tartónak nevezném -, hogy miért nem ad neki inni és mit ad enni, akkor egy olyan zsákot hozott elő, amelyben büdös kacsahús volt, amit már beleptek a csontkukacok.
A 4-es út mellett pedig egy Yorkshire terriert talált, vélhetően kidobták, folytatja a nehéz eseteket. Azt hitte Ágnes, hogy vemhes az állat, de nem azt volt, hanem a hátsóján úgy be volt nőve a szőr a szerencsétlennek, hogy már nem tudott üríteni, ezért dagadt duplájára a hasa. Olyan kutya is került a kezei közé, amelyik nyakába már bele nőtt a lánc, a nyers húsában pedig kukacok nyüzsögtek.

Cigire van pénz, élelemre nincs

Miközben a kutyaugatás elhalkul, mert két pofára eszik az eledelt, azt a kérdést teszem fel Ágnesnek, hogy a sok szörnyűség között mi rázta meg a legjobban. Egy picit megáll, majd elmeséli: „A dobermann története mellett az az eset, amikor lakossági bejelentés alapján kimentem az adott házhoz. A góréban (amiben a kukoricát tartják – a szerk.) a tengeri között, a saját ürülékében feküdt egy csontsovány kutya láncon, mozgástér semmi. Se víz, se élelem, csak törött csempék.” Mikor megkérdezte a férfitól, hogy mikor evett utoljára a kutya és miért tartja ilyen körülmények között az állatot, azt felelte, durván egy hete ehetett, amúgy ő sem jut ételhez - de közben a cigi ott füstölgött a kezében…

A rendőrök is segítenek

Arra a kérdésre, hogy nem érte-e atrocitás, verbális vagy fizikai támadás a munkája során, illetve szükség van-e egyes esetekben rendőri intézkedésre azt feleli: „le szoktam rendezi ezeket az ügyeket, ne féltsen, általában 5 perc alatt már vigyázban áll a gazda”. Elhiszem neki. Persze, olyan eset is volt, amikor rendőri segítséget kellett kérni. Ágnes azonban nem tudott mondani egyetlen esetet sem, amikor ne számíthatott volna az egyenruhásokra. „Nagyon szolgálatkészek, rendesek. Nem csak a hívásomkor segítenek, de arra is volt példa, hogy egy törött szárnyú madár megmentése érdekében leállították a forgalmat és ők fogták be az állatot. Olyan is történt, hogy a 4-es úton az újfehértói rendőrök fogtak be egy sovány kóbor kutyát, egyikük addig nem is engedte öleléséből, ezzel összepiszkítva a ruháját, amíg meg nem érkeztem. Még meg is kérdezte, biztos helyre viszem-e az állatot, mert ha nem, akkor átmenetileg inkább ő hazaviszi”.

Csak felelősséggel!

Ágnes azt is megosztja, hogy nagyon sokszor visznek élelmet a nehéz körülmények között élő gazdák kutyáinak. Ezt az önkormányzat támogatásából és a város lakóinak adományaiból teszik. Valéria, az önkéntes itt fontosnak tartja megjegyezni, hogy csak olyan tartson állatot, aki azt felelősséggel tudja vállalni. Ágnes hozzáteszi, ha valaki bajban van, mert nincs mit enni adnia a kutyájának, macskájának, akkor keresse meg őket, és lehetőségeikhez mérten segítenek. Hálával gondol azokra a helyi emberekre is, akik tevőlegesen segítik munkájukat, ha kell meghegesztenek egy kennelt, vagy elkészítenek egy kutyaházat és odaadják nekik. Nagyon sokat változott az elmúlt években az emberek állatokhoz viszonyulása, de a munka vége még messze van – húzza alá Ágnes.

Kullancsok hegyén-hátán

Átsétálunk egy másik, gyönyörű szép – őt a szőre miatt Bársonynak hívják – szetter jellegű kutyához. Megtalálásakor 120 darab kullancsot szedtek ki belőle. Ágnes egy pillanatra megáll és halkan annyit mond, az állatok, főleg a kutyák rendkívül kiszolgáltatottak a gazdáiknak. Ők nem tudják előteremteni, megfogni maguknak az élelmet – nyomatékosítja, majd hangsúlyozza: Nagyon jónak tartja, hogy szigorodott az állatvédelmi törvény, komoly pénzbüntetéseket szab ki az önkormányzat is a durva esetek alkalmával. Dr. Veres Ildikó, a jegyző is nagy állatbarát, három befogadott kutyája van, úgyhogy itt senki nem ússza meg, aki állatot éheztet, bánt vagy kínoz. Azért is büntetés jár, ha valakinek a kutyája az utcán csatangol. Első esetben ejnye-bejnye, a másodiknál 475 ezer forint pénzbüntetés a tarifa.

Már svájci lett

A korábban elmondottak alapján a mellkasomra nehezedő teher oldásaként kérem Ágnest, ismertessen egy-két pozitív példát i: „Nemrég volt a telephelyen egy foxi, amely fajta egyedei izgágaságuk miatt ritkán találnak gazdára. Ezt a kutyát meglátta a PCAS állatvédő szervezet honlapján egy Svájcban élő hölgy, eljött érte és elvitte. Megható volt: sírt a hölgy és vonyított a kutyus az első személyes találkozásukkor. Igaz „szerelem” az övék. A mai napig küldi a fotókat, a kutyán látszik, hogy boldog”. Egy másik esetben pedig felhívta egy férfi, azt mondta neki, hogy a legnehezebb sorsú kutyát szeretné befogadni, vagy azt, amelyik senkinek sem kell. A tacskó a mai napig csodálatos körülmények között, szeretetben él, pedig már néhány tujafenyőt kivégzett a kertben. De akárkinek nem adnak oda egyetlen állatot sem, sőt nyomon követik későbbi sorsát.

Hatalmas lelkük van

„A kutyáknak hatalmas lelkük van, és nagyon ráéreznek az emberre. Volt a telepen olyan látogató, aki nem tudott a kutyák hullámhosszára hangolódni, nem is akart kontaktot létesíteni az állatokkal, mondván, be ne „koszolják” őt. Ezt levették az állatok, nem is örültek neki, nem keresték vele a kontaktust.
Véget ér az állatok reggeli etetése, itatása, a kennelek rendbe rakása, távozom a telepről. Ágnes és Valéria büszkén mutatja a kertbe kirakott karácsonyfát, mint kiderül, mindegyik lakó kap 24-én ajándékot.
Az úton hazafelé annyira elgondolkodom, hogy a stop táblát szinte csak az utolsó pillanatban veszem észre. Hogy mire gondolok? A kutyákra, az állatkínzókra, a nem megfelelő körülményeket biztosító állattartókra. Utóbbiakkal kapcsolatban nem írom le, hogy mi jár a fejemben, mert lehet, hogy nem bírná el a nyomdafesték, viszont az állatvédőkre hálás szívvel gondolok.
Egy mondás jut az eszembe: „Ne vegyél kutyát, fogadj örökbe!”