Tegnap kezet csókolt nekem egy román

Akkor még nem tudtam én, hogy kezet fog csókolni nekem az a román ember, aki a nyíregyházi kórházhoz vezető egyik kis mellékutcában üldögélt, amikor nagy nehezen leparkoltam az autómmal, s mentem a szemészetre, hogy időpontot kérjek. Személyesen. Lehetett volna állítólag telefonon is, de miután az ötödik napon, a huszadik csörgetésemre se vette fel a rendelőben senki a telefont, elindultam.

Kihalt volt az utca, csak egy hatvan év körüli férfi üldögélt az egyik üres ház kapujában. Előtte egy kalap, a kezében meg fehér irkalap valami érdekes ákombákom betűkkel. Szoktak itt máskor is üldögélni, pénzt kéregetni szakadt hajléktalanok, sokgyermekes cigány asszonyok, ám ez az ember más volt. Igaz, hogy gyűrött, de szép tiszta nadrág, zakó és állig begombolt ing volt rajta. De nem is erre figyeltem fel, hanem a kezében tartott papírra s az arra, láthatóan gyakorlatlan kéz írta szövegre. Nem csak a betűk voltak azonban furcsák. Zavaros volt maga a szöveg is, mintha nem is magyar írta volna. „Regitenek, kerem nekem leni prostata…”, valami ilyesmit véltem kiolvasni a betűkből. Meg azt, hogy „Satmár”, meg azt, hogy operátio.
–Jó napot! – álltam meg a férfi előtt, aki addig szemlesütve üldögélt a napon, de hogy megálltam előtte, felemelte a tekintetét. Mély, barna szeme volt, s reménytelenül fáradt tekintete. –Na, mi a baj, mit akar üzenni ezen a papíron?
– Nem érteni – nézett rám szomorúan. – Én jönni Satmár, operáció prosztata – mondta, s megnyomta az alhasát.
– Satmár…? Szatmárnémeti? Akkor maga román?
– Da, da – bólogatott lelkesen.
– Ott nincs kórház? – kérdeztem, de ezt sem értette, megint kezdte mondani, hogy Nyíregyháza, kórház, ambulancia, prostata, meg hogy operáció.

Jó, jó, de hogy jön ide a kórház, a műtét, a prostata, meg az előtte levő kalapban csillogó pár száz forint, gondoltam, aztán csak legyintettem, hogy úgy sem fogom megérteni, és amúgy is mennem kell előjegyeztetni a szemvizsgálatot. Sikerült – fél év múlva várnak szeretettel. Ezen egy kicsit sikerült felpaprikáznom magam, mert mi az, hogy fél évet kell várni egy rutinvizsgálatra, de hamarosan megint a román ember előtt találtam magam.

Mosolyogva fogadott.

– Meleg, meleg – mondta, s kezdte el legyezni magát az irkalapjával.
– Várjon csak! Hadd lássam már, hogy mi is van azon – vettem ki kezéből a papírt. Volt azon a prostatán, az operáción, meg a kórházon kívül más is, úgyhogy kezdett lassan a fejemben összeállni a kép. Nyíregyházán szeretné megoperáltatni magát, de ahhoz sok pénz kell. Neki meg nincs pénze, de azt mondták otthon, Nyíregyháza gazdag hely, ott majd adnak neki pénzt, és a kórházba is befogadják. Nem ilyen kereken volt megfogalmazva persze mindez, de a lényeg ez volt, meg az, hogy időközben a kassza is tényleg gyarapodott – már két ötszázas is feküdt a csillogó fémpénzek között. Elővettem hát a pénztárcámat, s az ezresek, kétezresek közül előkerestem egy ötszázast én is, de ekkor valami furcsa gondolatom támadt. „Eljön ez a szegény ember Romániából Nyíregyházára, mert úgy hallotta, hogy az egy gazdag, jó szándékú hely, ahol biztosan összegyűjtheti az operáció díját, én meg kiszúrom ötszáz forinttal a szemét!?”
Visszatettem hát az ötszázast, és a kalapba ejtettem egy kétezrest.
A román ember nem akart hinni a szemének, aztán boldog mosollyal nyújtotta markát egy kézfogásra. Mulcumesc mult, mulcumesc mult, hajtogatta – és hirtelen megcsókolta a kezem. Én meg álltam zavartan, dermedten, és annyit se tudtam mondani, mikor elkaptam a kezem, hogy jaj, ezt ne...!
A mai napig nem tudom, mit kellett volna tennem.
Balogh Géza

(Az írás szerepel a szerző Lidérces erdő című kötetében, amit december 5-én mutatnak be a vármegyei könyvtárban 16 órai kezdettel.)