Vadászkaland a spanyol hegyek között

Az utolsó napon sikerült terítékre hozni a sörényesjuh egyik idős példányát.

M. Magyar László

Az utolsó napon végre terítéken a spanyol sörényesjuh

Forrás: Mikucza Zsolt archívuma

Azerbajdzsán, Örményország, Törökország, Spanyolország. Távoli és közelebbi országok, amelyek a Nyíregyházán élő Mikucza Zsoltot megajándékozták felejthetetlen vadászélményekkel. A közelmúltban az Ibériai-félszigeten járt, ezt a kalandját is megosztotta kérésünkre olvasóinkkal.

Sokat számít a saját fegyver

Először arra kérdeztünk rá, hogyan jött az ötlet, hogy Spanyolországban vadásszon.
– A külföldi „szafarijaimon” mindig egy bizonyos vadfaj terítékre hozása volt a cél, de szerepet játszott az utazásaimban bizonyos vadászkultúrák iránti érdeklődés, valamint vonzottak bizonyos földrészek is. A spanyol kőszáli kecskék sohasem álltak hozzám közel, bár a magashegyi vadászatok mindig érdekeltek a nehézségi fokozatuk miatt, jobban vonzottak, mint akár egy grönlandi, egy svédországi vagy egy afrikai vadászat. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a spanyol kecskék vadászata olyan nagy kihívást jelentett volna. Ennek ellenére a barbary sheep, a sörényesjuh az egyik legérdekesebb vad a számomra, s most jött el az idő, hogy immár egyre jobban érdekelt – kezdte a spanyolországi kaland felelevenítését Mikucza Zsolt.
– A világhálón több filmet is megnéztem a vadászatáról, s mivel Spanyolországban jó génekkel rendelkező populációja van a sörényesjuhnak, egy ottani vadászatra jelentkeztem be. Olyan vadászaton szerettem volna részt venni, ahol nem a fennsíkon kell sétálgatni, hanem az 1300-1500 méter magas hegyek között meg kell küzdeni a természettel is a vad elejtése érdekében.
– A hegyi vadászatokon ragaszkodom a saját fegyvereimhez, így most is vittem magammal puskát Magyarországról, hiszen bármi közbejöhet. Most is közbejött, mert csak egy „rövidke lövésre” volt szükség, holott 300-500 méteres lőtávolságra készültem, de erről majd később mesélnék. Az a tudat, hogy a saját fegyveremet fogom a kezemben számomra idegen környezetben, nagyon sokat számíthat. A távcsövet ilyenkor leszerelem, és a kézipoggyászba teszem.
Két átszállás után a repülőgép Alicantéban szállt le, s ott már várta Mikucza Zsoltot egy hivatásos vadász, aki a kísérője volt. A vadászterületig még legalább két órát autóztak, és a megérkezés után azonnal mentek a terepre.

Balsorsú fickó a magyar vendég

– Vadat nem láttunk, de nagyon szép helyeken jártunk. Nem is bántam, hogy nem láttunk vadat, hogy nézett volna az ki, hogy nem sokkal a megérkezésem után kocsiból terítékre hozok egy vadat. Én nem ezért mentem. Aznap az utazás miatt nem sokat ettem, ezért nagyon vártam a kiadós vacsorát, amit megszoktam már a külföldi útjaimon a házigazdáimtól. Csakhogy a vadászat miatt erre nem volt lehetőség, este 10 órakor egy útszéli csehóba mentünk be megvacsorázni. Helyi ételeket hoztak hozzám nem méltó mennyiségben, így úgy-ahogy sikerült jóllaknom. A másnap reggel már jobban indult, mert házigazdám pakolt el a hátizsákjába mindenféle sonkát, szalonnát, sajtot, kenyeret – mesélte Mikucza Zsolt.

– Még sötét volt, amikor elindultunk az utunkra. Kedvemre való Spanyolország, mert későn kel fel a nap, a reggeli órákban – még fél hét körül is – sötét volt, vagyis nem kellett hajnalban kelni. Szokásomhoz híven még otthon megpróbáltam edzőtermi körülmények között felkészülni a hegyvidéki túrákra, igyekeztem minél jobb kondícióban lenni. Az első fél óra után jött Spanyolországban a pofon, illetve még nem akklimatizálódtam, de később az is kiderült, hogy egy 25-30 éve aktívan dolgozó hivatásos vadászt kellett követnem. A házigazdám olyan tempót diktált, amihez nem voltam hozzászokva, de azért igyekeztem lépést tartani vele. Nagy szerencsémre néha meg kellett állnia neki is, hogy távcsövön keresztül kémlelhesse a vidéket, ilyenkor megpróbáltam levegővétellel és energiával utolérni magamat.

– Olyan helyeken is jártunk, ahol teljesen biztos volt abban, hogy találunk sörényesjuhot, azonban egyet sem láttunk. Nemhogy meglőhető bakokat nem láttunk, hanem semmilyet. Termokamerát is használt, az elől pedig nehéz elbújni, s ennek ellenére sem tudott vadat mutatni nekem.

– Mondta is, hogy sok mindent látott már az életében, de olyan balsorsú fickót, mint én, még nem, hiszen nemhogy válogatni nem tudtunk, de vadat sem tudott mutatni. Több órát töltöttünk aznap a sziklákon, közben még a szakadó esőt is el kellett viselnünk. Összességében nagyon szép vadászat volt, azt, amiért mentem, megkaptam – a trófea kivételével – folytatta Mikucza Zsolt.

Ha a vadászat istene is akarja...

– Már ment lefelé a nap, amikor meglátott egy nyájat. Kigondolta a tervet, de ő még annyit sem tudott idegen nyelven, mint én, így csak a mutogatás maradt. Megértette velem, hogy kár sietnünk, aznap már nem jutunk a közelükbe. Hagyjuk őket elfeküdni, s ha a vadászat istene is úgy akarja, másnap ott fognak ébredni, s addigra mi már a nyomukban leszünk. Így is történt, viszont egy laktatós családi vacsora feledtette velem a nap fáradalmait. Bőségesen megterített asztal fogadott, nem hiányzott a spanyol sonka sem. Bár ettünk mi napközben a hátizsákból, de hát az mégsem igazi étkezés.

Ismét erőltetett menetben

– Eljött a vadászat újabb napja. Korán indultunk el, még sötét volt. A termokamera megmutatta, hogy 1500 méter magasságban található a nyáj. Lent a völgyben hagytunk egy őrt, aki figyelte a nyáj mozgását, azonban a vezetőm az előző napi tempóhoz képest is gyorsabb iramot diktált. Legalább két és fél óra erőltetett menet következett, közben jött az információ, hogy felkelt a nyáj, az állatok elindultak legelészni, de lentről már nem láthatóak. Én lélekben már fel is adtam, de csak mentünk és mentünk. Figyelmeztetett a vezetőm, ne maradjak le, mert ha látunk is meg juhot, nem lesz sok időm a lövésre.
– Felértünk egy fennsíkra, s mivel mögötte voltam, ő látta meg először a nyájat. Egy kis kerülőt tettünk a sziklákon, hogy az oldalukba kerüljünk, s ott voltak tőlünk harminc méterre, közöttük pedig négy-öt elejthető bakot is láttunk. Az egyikre leadtam a lövést. Éreztem, hogy mögöttem nagyon megkönnyebbült a kísérőm, nekem meg az járt a fejemben, hogy az utam során ez volt az egyetlen lövési pozíció. Arra már nem lettem volna képes, hogy egy újabb napot a hegyvidéken töltsek erőltetett menetben... – tette hozzá befejezésül Mikucza Zsolt.