Nemecsektől Anna Karenináig

Zoológus vagy bárénekesnő szeretett volna lenni, kis híján táncos pályára lépett, végül mégis a színészi hivatást választotta a Bencs villa keddi vendége, Kuthy Patrícia. A Móricz Zsigmond Színház művészét Kováts Dénes nem csak szerepekről kérdezte: szóba kerültek négylábúak, fókák és egyéb állatfajták.

– A Macskákban sokáig játszottam a Madách Színházban, nekünk van két cicánk, és annyira szeretem az állatokat, hogy legszívesebben mindegyiket hazavinném – egyszer, amikor valamelyik állatkertből eltűnt egy jaguár, apukám felhívott és megkérdezte: ugye, nincs nálatok?

Nemecseket játszotta

Patrícia azt mondja, véletlenül lett színésznő. Gyerekkora óta táncolt, sokat énekelt, és annak ellenére, hogy zárkózott volt és szégyenlős, egyszer kíváncsiságból jelentkezett egy szavalóversenyre.

– Bár a verset az osztály előtt nem mertem elmondani, a versenyt megnyertem. Elkezdett foglalkoztatni a színpad gondolata és kíváncsi lettem, hogy vajon menne-e ez nekem.

Felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, és felvettek, az ott töltött négy évet pedig nagyon élveztem. Örülök, hogy musical szakon végeztem, mert szerintem fontos, hogy egy színész ne csak prózai szerepekben legyen bevethető, de tudjon egy kicsit énekelni és táncolni is.

Művészként nem érezném teljesnek magam, ha csak énekes szerepeket kellene játszanom, ezért is jöttem el a Madách Színházból, ahol egyébként a mai napig is játszom. Amikor a József Attila Színházba kerültem, negyedéves színművészetis voltam.

Akkor már évek óta úgy játszották a Pál utcai fiúk című előadást, hogy a fiúszerepeket lányokra osztották, és éppen akkor cserélték le a teljes gárdát, az új szereplőket pedig a mi osztályunkból választották ki.

Tasnádi Csaba volt a rendező, ő nézte meg a vizsgaelőadásunkat, amiben egy öregasszonyt és annak a lányát is játszottam, és kiválasztott: én lettem Nemecsek. Fantasztikus volt a próbafolyamat, és az előadást is nagyon szerettem, életem egyik meghatározó élménye a mai napig.

És persze azért is van nagy jelentősége az életemben, mert Csaba volt az, aki Nyíregyházára hívott – és ennek már 18 éve. – Soha nem is szerettél volna máshol játszani? – kérdezte Kováts Dénes.

– Jól érzem itt magam, miért vágynék el innen? Szerencsés vagyok, mert nagyon jó szerepeket játszhattam el, és én szeretem a társulati létet. Nekem fontos, hogy olyan társakkal léphessek színpadra estéről estére, akiket ismerek, és akiknek a legapróbb rezdüléseit is észreveszem.

Valóra vált álmok

Fotók következtek fontos szerepekről: egy-egy pillanat a Lear királyból, a Sherlock ­Holmes-ból, a Rózsák háborújából, a Csárdáskirálynőből, de vidám görög nyaralási emlék, fókapuszi és táborozó gyerekek is szerepeltek a képeken.

– Csodálatos fiatalokkal dolgozni! Kíváncsiak, érdeklődőek és nagyon tehetségesek – mondta Patrícia a tanításról, de a fókás élményéről is mesélt.

– Ákos (Illyés Ákos, a Móricz Zsigmond Színház művésze, Patrícia férje – a szerk.) pontosan tudja, mennyire szeretem az állatokat, és a bakancslistámon nagyon régóta szerepelt, hogy találkozhassak elefántokkal és hogy kaphassak egy fókapuszit – ez utóbbit leszervezte a Nyíregyházi Állatparkkal, így ez az álmom is valóra vált.

Arra a kérdésre, hogy kínlódással jár-e a folyamat, amíg adott karakter bőrébe bele tud bújni, azt mondta, soha egyetlenegy szereppel sem kínlódik, vagy ha mégis, azt nem veszi észre, mert annyira szereti a szakmáját. – Az, hogy hamarabb vagy később kapok szagot, a szereptől függ.

Azt hiszem, könnyű velem együtt dolgozni, és ha jó a rendező, teljesen rábízom magam. Én úgy tanultam, hogy a „színházcsinálás” közös munka: a rendező és a színész együttgondolkodásának eredménye, és ha azt tapasztalom, hogy a rendező semmibe veszi a véleményünket, az dühít.

Váratlan helyzetek

Patrícia sok gyerekdarabban szerepelt, és azt mondja, egyetlen gond van ezekkel: a korán kelés.

– Nekünk este kell topon lennünk, akkor kell a legjobban koncentrálnunk, a gyerekek viszont délelőtt a legfrissebbek, és bármilyen keveset aludtunk is az előző napi előadás után, azt nem tehetjük meg, hogy fáradtan lépünk színpadra. Számomra a korán kelés pusztító, de az a furcsa, hogy amint meglátom a csillogó szemű gyerekeket a nézőtéren, tele leszek energiával.

Ők azonnal jelzik, ha valami nem tetszik nekik, de én szeretem a váratlan helyzeteket, az pedig hatalmas öröm, ha érezzük: boldoggá teszi őket az, amit látnak. Nagyon sok aranyos sztori fűződik a kicsikhez, egyszer az előadás végén például az egyik kis néző odafordult a társához és azt mondta: ez olyan jó volt, hogy otthon megkéri az apukáját, töltse le…

SZA