Őstörténet-rajongás vagy hazatalálás?

Bizonyára emlékeznek a nyírbátori dr. Küzmös Imrére, aki az archeo­genetika felé fordult, hogy ősei nyomára bukkanjon. A jogvégzett ember kutatásairól és eredményeiről január 2-án számoltunk be olvasóinknak, arról viszont hely hiányában nem ejthettünk szót, hogy saját személyes érdeklődésén túl ő maga is belevetette magát a magyarságkutatás genetikai vonatkozású eredményeinek tanulmányozásába.

Mára ugyanis az új tudományágnak ebben is perdöntő szerepet szánnak, számos kérdés megválaszolásának az ígéretével. Persze, még fiatal tudományterületről van szó, a genetikai módszerek kidolgozása is csupán az 1970-es évektől kezdődött. Mivel a földgolyó valamennyi nemzete szeretné tudni, merre és kik ringathatták vérvonala bölcsőjét, a válaszok megkeresése érdekében valóságos versenyfutás kezdődött. Nálunk először Czeizel Endre és munkatársai végeztek 1991-ben populációgenetikai kutatásokat a magyar anyanyelvű népesség körében, a nemzetközi tudományos világ szekvenálási gyakorlatát követve.

Kik vagyunk, honnan jöttünk?

Hogy mi a magyar, feltehetően nem csak bennünket érdekel, bár sokak szerint a kérdés igazán a 19. század eleje óta izgatja a hazai közvéleményt. (Persze, a nemzet álláspontja addig e kérdésben jórészt egységes volt – gondoljunk csak a reform­kor irodalmi hagyatékára –, és nem egyezett az 1867 utáni hivatalos [osztrák], majd még később a kommunista állásponttal.) Végső igazságtételt a nemzetközi tudományos világtól sem akkor, sem később nem várhattunk. Viszont mára a laborálás olyan mértékben modernizálódott, és alakult üzleti tevékenységgé, hogy az eredetkutatás napjainkra szinte hobbitevékenységgé vált, hirtelen jelentős nemzetközi adatbázishoz adva alapot (lásd: Eupédia). Az adatok számának szaporodásával az emberiség filogenetikai fája is egyre ág-bogasabbá vált, populációgenetikai válaszok után kiáltva.

Mára minden nemzet eredetének nyomába eredt – a fejlett Nyugat például nemrégiben nagyszabású keltakutatásba kezdett – ami a kis nemzetek életében, amilyenné a magyar is zsugorodott, egyenesen identitásbeli szükségszerűség. Ráadásul mi, magyarok megtanulhattuk már a leckét: nem jó az nekünk, ha mások mondják meg, kik is vagyunk valójában. A bomba nálunk dr. Béres Judit humánpopuláció-genetikus munkásságával robbant, amikor a kutatási eredményei között a Science című folyóiratban gyakorlatilag arra is utalást tett, hogy a magyar és finnugor genetikai összetétel gyakorlatilag köszönőviszonyban sincs egymással. Később (miközben egyre több – recens magyar mintákat felmutató – publikáció látott napvilágot) az izgalmakat tovább fokozta III. Béla (1172–1196) királyunk maradványainak a vizsgálata, ami ennél többre is következtetni engedett. A vizsgálatot az Országos Onkológiai Intézet korábbi főigazgatója, Kásler Miklós és csapata végezte, és perdöntő eredményekről beszéltek. Az egészre a koronát legutóbb Neparáczki Endre, dr. Török Tibor és dr. Pálfi György kutatása tette fel. A kutatócsoport honfoglalás kori temetőkből kinyert ge­nomokat vizsgált a Szegedi Tudományegyetem Archeo­genetikai Laboratóriumában, amit az egyetem Genetikai és Embertani Tanszékén állítottak munkába. Ugyancsak megerősítették: a magyar népesség genetikailag a környező európai népességhez hasonlít, és nincs köze a finnugorokhoz.

Rajtunk a világ szeme?

Erre már a világ is felfigyelt. Egyfelől rácsodálkoztak, hogy képesek vagyunk tudományos igényű vizsgálatok elvégzésére, ugyanakkor azt is el kellett ismerniük, hogy neolit (újkőkori) adathordozóból nálunk találni pillanatnyilag a legtöbbet.

Persze, nem Magyarországon lennénk, ha nem épültek volna a téma két oldalán szemben álló lövészárkok azonnal. Európai, azaz ősi Kárpát-medencei népességnek vagy egy eurázsiainak a leszármazottai vagyunk? Melyik genetikusnak higgyünk: Seminónak vagy Sforzának? Tévedtek a krónikáink, vagy sem? III. Béla csontjait találták meg, vagy Könyves Kálmáné porlik a Mátyás-templom oldalkápolnájában? (Tegyük hozzá: a jó ötven évvel korábban uralkodó „püspök király” egyik ismertetőjegye, a középfülgyulladása nem volt kimutatható.) Bizonyít-e bármit is, hogy a honfoglalók genomjának 31 százaléka kelet-belső-ázsiai egyezést mutat, a 28 százalékos skandináv–germán és a 6 százalékos kaukázusi, közel-keleti egyezés mellett? Honfoglalás (csúnya szóval területrablás) történt-e, vagy hazatérés a rokon népekhez? Íme a kutatások jelenlegi állásának kétféle interpretációja, amin bizonyára elhuzakodunk még egy darabig.

A Neparáczki–Török-kutatásból egyértelműen kiolvasható, hogy a honfoglalók lehetséges ősei között igazoltan hun (egészen pontosan Xiongnu, vagyis ázsiai hun) származást sejthetünk. A genetikai eredmények alapján Árpád népe a kelet-európai sztyeppén maradt vagy oda visszavonuló hunok egyik ága lehetett, amit a további teljes mitokondriális DNS vizsgálatok alighanem teljességgel meg fognak erősíteni. Egyébiránt az ősi európai és ősi ázsiai eredetű populációk keveredése valamikor Kr. e. 2000 tájékán és azt követően, a bronzkor végén következhetett be az Andronovo-kultúra, vagyis a mai Kazahsztán területén. Ám mivel a honfoglalók géntérképébe láthatóan némi skandináv–germán, szláv és egyéb európai eredet is beszüremlik, sokaknak mindez a népek permanens migrációjára is bizonyíték.

Hirtelen fontos lett

A szegedi kutatók mellett hamarosan harcba indulnak a CEU hozzáértői. Ugyanígy Patrick J. Geary amerikai és Walter Pohl osztrák történész, illetve a német Johannes Krause paleogenetikus az ELTE Régészettudományi Intézetének szakembereivel (az utóbbiak osztrák, cseh, szlovák, szerb, szlovén, horvát és román kutatókat is bevonnak abba a kutatásba, amire nemrég az EU-tól 10 millió eurót nyertek). Hirtelen ennyire fontos lett, mi a magyar, ez a mi áldásos-átkos (?) magyarságunk. Győzzön az igazság, mondhatnánk, de vajon tudnánk-e annak egységes nemzetként örülni, egyáltalán eljutunk-e valaha odáig úgy, hogy mindkét oldal annak is, igaznak tekinti.

MJ