Versekkel kedveskedik

Szepesi Emilné a Sóstó-Sóstóhegyi Nyugdíjas Szervezet aktív tagja. Korábban a vezetés körüli teendőkből is kivette a részét, amíg a férje volt az elnök.

A pandémia első hulláma óta a nyugdíjasklub aktívan nem működik, a tagok korábbi rendszeres összejövetelei megszűntek. Szepesi Emilné, vagy ahogy az ismerősei, barátai emlegetik, Adélka azt találta ki, hogy sorra hívja a klubtagokat, régi osztálytársait, és minden héten más verset szaval el nekik.

Versszeretet

– A versek szeretete a gyerekkoromtól elkísér – mondja Szepesi Emilné, amikor otthonában fogad. – Gyakran magam is írtam költeményeket. Az érettségin a magyartanárom azt mondta, Adél, te írd meg versben a tételedet, és úgy add elő! Persze, csak tréfált.

– Miután egy éve nem tudunk összejönni a nyugdíjasszervezet tagjaival, azt találtam ki, hogy így tartom a többiekkel a kapcsolatot. Sokan egyedülállóak, jólesik nekik, ha valaki felhívja őket és megkérdezi, hogy vannak. Elszavalok egy verset, kicsit beszélgetünk, majd tárcsázom a következő számot.

Azt, akinek névnapja, születésnapja vagy házassági évfordulója van, személyre szóló költeménnyel lepem meg.

– Van, hogy a saját versemet mondom el, de ha rákérdeznek, nem árulom el, ki a szerző. Ha észreveszem, hogy valaki nem szereti, hogy ilyenekkel zavarom, tudomásul veszem, és ritkábban telefonálok. Nagyon várom már azt az időt, amikor újra együtt lehetünk, de tudom, most fegyelmezettnek kell lennünk, hiszen ez a vírus az idősekre különösen veszélyes.

Szepesi Emilné ritkán unatkozik.

– Mindig elfoglalom magam valamivel, de ha akad szabad­időm, rögtön a kezembe fogok egy rejtvényújságot. Áprilisban leszek nyolcvanéves, így fontos, hogy az agyamat is tornáztassam.

A versmondást azonban sosem hagyom abba, hiszen ha ezzel másoknak egy kis örömet szerezhetek, már érdemes élnem.