Suhogó, libbenő szoknyák

Saját készítésű rózsaszörppel kínál Chrenkó Mihályné, vagy ahogy a többiek hívják, Julika. Egy igazi vendéglátó tudja, mivel lehet megfogni a vendéget. Nagyon finom, édes, de nem émelyítően, hűs, és erre most szükség is van, hosszú habozás és őszies tavasz után beköszöntött a nyár. Még akkor is jólesik pár korty, ha itt bent viszonylag hűvös van.

A sóstóhegyi általános iskola tánctermében vagyunk, itt tartja próbáit a Sóstó-Sóstóhegyi Nyugdíjas Szervezet Vadrózsa tánccsoportja.

Hét tánc

– Ebben az évben ünnepeljük a jubileumunkat – mondja Julika. – Tíz évvel ezelőtt alakultunk, és nagyon hamar jöttek is az első sikerek. A kezdetektől nagyon nagy segítségünkre volt Ágoston Ildikó, a Szabolcs Néptánc Egyesület elnöke, aki több koreográfiát is betanított. Összesen hét betanult táncunk van. Eddig már rengeteg díjat, minősítést szereztünk, és még szeretnénk egypárat.

A táncolás egy kicsit várat magára, egyelőre körbeülnek és énekelnek. Mert a táncosok egyúttal dalosok is. Most csak egymás között, a fiúk egy épülettel odébb, a klubhelyiségben próbálnak. Az ő csapatuk az Öregfiúk nevet viseli. Néhányan közülük a táncba is be szoktak állni.

A titkos szerelemről szól az első dal, ami titkosan kezdődik ugyan, de végül kivilágosodik, miképpen az is kiderül, nem az a jó gazda, aki hat ökör birtoklója, hanem az, akinek szép lánya van. A magyar népdalok zseniálisak, négy-nyolc sorba tömörítenek élettragédiákat vagy szikrázó örömet.

Szól az ének, sokáig érdemes hallgatni, mindannyian nagy átéléssel dalolnak. Egyértelműen Simon Józsefné a vezető, az ő hangja után igazodnak, szakmai tanácsokkal is ő látja el a többieket. Megpróbálkoznak a kétszólamú énekléssel, de egy kicsit szétszalad a dallam, egyelőre nem erőltetik tovább.

Sodrásban

Visszakerülnek a székek a fal mellé. Tizenkét táncos lábú hölgy sorakozik fel szemben a tükörfallal. Magukat és a többieket is tudják így figyelni. Nagy a drukk, több mint egy éve nem volt próba. Nemsokára bemutató lesz, fel kell eleveníteni a korábban ezerszer begyakorolt mozdulatokat.

Eleinte nehezen megy, egyikük meg is jegyzi: „Túl sok volt ez az év, majdnem az egész kiment a fejemből.” A többiek vigasztalják, magyarázzák és mutatják is a mozdulatokat, lépéseket, forgásokat. Varázsütésre a memóriatárból kiszökken minden, ami eddig rejtve volt és kicsit beporosodott.

A fejekre kerülnek az üvegek, egyre nagyobb a tempó, suhognak a szoknyák, koppannak a cipősarkak, sodródnak az asszonyok, senki se hinné, valamennyien elmúltak 65 évesek, Erzsike néni már a nyolcvanhármat tölti, mégis fiatalos minden mozdulata. A tánc konzervál, nem ismeri a kort.

– Mindenkinek van néptáncos múltja? – kérdezem.

– Itt? Senkinek. A csoportban tanultunk mindent – mondja mosolyogva Chrenkó Mihályné.

A párnás tánc következik. Ezt többször elpróbálják, egyre jobban összecsiszolódnak, egyszerre forognak, libbennek. Hosszú percek telnek el egy pillanatnyi pihenés nélkül, mégis amikor megállnak, alig lehet hallani szaporább levegővételt.

Megérkeznek a férfiak, kérdik, lesz-e az ő táncuk, beálljanak-e. Most nem, jön a válasz. Makó Pál erre előveszi a citeráját, picit ő is rozsdátlanítja az ujjait, de hamar megtalálja a helyét minden hangnak. Levezetésképpen közösen énekelnek. Szomorkásat, vidámat, és egy kicsit pajzán nóta is előkerül a repertoárból. Mikor kiéneklik magukat, indulnak hazafelé, mosolyogva köszönnek: „Egy hét múlva találkozunk!”