Éljünk, mint vad fűszál, mely hű önmagához

Miután gyerekkorunkban egyszer csak ráébredtünk a halandóságunkra, bármikor felmerülhet a kínzó kérdés: mi az élet, és annak mi az értelme? Válaszokért fordulhatunk a vallásokhoz: a kereszténység szerint az élet célja az üdvözülés. Vallathatjuk a művészeteket: Madách Imre például az élet lényegét nem egy végső cél keresésében, hanem a célokhoz vezető út megtételében, magában a küzdésben látta. A tudományt az élet mibenléte nem igazán foglalkoztatja, ám ha mégis véleményt kell alkotnia, nem lát mást bele, mint az anyag rendezettségét. 

Érjük be ennyivel? 

Ahány ideológia, annyi válasz, éppen ezért a vélekedések kakofóniájában el is hessegetjük magunktól az ontológiai gyötrelmeket. Megértés híján viszont a modern ember inkább csak sodródik, s ha mégis gondol az életre, nem jut tovább a fiziológiai folyamatok felismerésénél. 
Márpedig kár beérni ennyivel, vallja Grandpierre Attila csillagász, író és filozófus is, akit 17 évesen ért villámcsapásként fontos felismerés a témában. El is határozta: egyszer könyvet ír az életről, méghozzá az IGAZI életről. Ennek pedig a közelmúltban jött el az ideje, művét nemrég mutatta be a megyei könyvtárban a nyíregyházi közönségnek. 
Mint elmondta: a legfontosabb, hogy ráébredjünk az élet rendkívüli fontosságára, jelentőségére, és belássuk, hogy az élet a tetteink, cselekedeteink egységes egésze, több, mint anyag és fiziológia. Ugyanakkor nincs cselekvés döntések, méghozzá megalapozott döntések nélkül, amihez elengedhetetlen a szilárd világnézet, a világról alkotott tiszta kép. Sajnos, a modern ember egyre inkább kaotikusnak látja a világot, életét pedig a körülmények kényszerpályán sodródó játékszerének. 

Ami van, és ami lehetne 

– A modern tudomány szerint a világegyetem élettelen és fizikai jelenségként leírható, a világnézetünk tehát anyagközpontú. Ebből kifolyólag a döntésrendszerünk meghasonlott, a modern társadalom pedig elidegenítő, elembertelenítő, szinte mindennaposak a kisebb-nagyobb lelki sérüléseink. Az emberek többségének az anyagi javak halmozása határozza meg az életét, mégis egyre több a boldogtalan ember – görgette gondolatmenetét az előadó. – Az élet ugyanis nem egyenlő az anyagiak hajszolásával, sokkal nagyobb lehetőség ennél. A modern ember büszke arra, amit tud, és nem számol azzal, hogy a tudás egyformán lehet veszély és lehetőség. Veszély, ha csak az érdekli, ami van, és lehetőség, ha az is, amire szükségünk van, a kettőt fontos lenne összehangolni. Az ember ugyanis nem csak test és szellem, de lélek is, és ez a hármassága határozza meg. 
Grandpierre Attila csillagászként a Nap természetével foglalatoskodva jött rá, hogy életet adó égitestünk nem élettelen gázgömb, hanem élő entitás. Innen már nem volt nehéz eljutni ahhoz a gondolathoz, hogy a világegyetem is él, így értelme, életelve, életösztöne van, mely utóbbi sűrített, izzó érzésfolyam. Márpedig ha a világegyetem minden létező összessége, akkor az értelme és életelve bennünk is megvan, áthat, személyesen hozzáférhető. 
– Minden élőlényt egyetlen vágy mozgat: szeretné magát jól érezni, de manapság minden ez ellen dolgozik. Az ember pusztító tevékenysége mára minden képzeletet felülmúl, és a médiájával is azon fáradozik, hogy kezdjünk rettegni. Márpedig jól nem érezhetjük magunkat mások rovására. Kutatók kimutatták, hogy a jóra törekvés a hússzorosára növeli a boldogságszintünket. Be kellene látnunk, hogy az egészséges világnézet se lehet más, mint élet-, közösség- és természetközpontú – sugalmazta az előadó. 

Hármasság és hetesség 

Anélkül, hogy megértsük, mi közünk van az egészhez, azt sem könnyű belátni, hogy az élet végtelenül értékes, és értelme van, magyarázta. Pedig oly felszabadító a felismerés, hogy a véges elválaszthatatlan a végtelentől. A végtelenben minden benne van, kivéve a végességet. Éppen ezért, ha a végtelen élni akart, többé kellett válnia önmagánál, létrehozta tehát a végességet. 

– Mi is csak fizikai értelemben vagyunk végesek, a lelkünk és értelmünk nem ilyen. Végtelen lényekként tartjuk a kapcsolatot az örökkévalósággal. Ha olvastunk már halálközeli élményekről, megfigyelhettük, hogy aki átélt ilyet, valamiféle nagy család tagjának érezte magát, létét soha többé nem tartva jelentéktelennek. A nyugati világ élvhajhász boldogságfelfogása nem a valódi szükségleteink kivetülése. A világ nem az egyénnel kezdődött, az élet sokkal inkább közösségi és kozmikus természetű. Aki képes az összetartozás élményét is átélni, az egészsége megtízszereződik, a munkaképessége megnyolcszorozódik, a depresszió valószerűsége pedig hetedére csökken. A gyermek 98 százaléka 3 és fél éves koráig kreatív géniusz, írta Gordon W. Allport, utána sajnos kialakul a nyugati típusú énje. Ha képesek lennénk belső gyermeki tisztaságunk megőrzésére, lánglelkű és lángeszű társadalmaink lehetnének. 
Grandpierre Attila a tudomány tanulmányozásával azt is felismerte, hogy a világnak a hármas hármasság, illetve a hetesség a szervezőelve, egyben az átfogó boldogságmodellje. – Ahogy az ember test, lélek és szellem, úgy a világmindenség is anyag, értelem és élet hármassága, ami a jelenség–törvény–elv fogalmi hármasságában is megnyilvánul. Elv, törvények, jelenségek – ez a valóság hármassága, mely valóság egyszerre anyag, élő és értelme van. 
Az anyagot az értelemmel bíró élet a saját céljaira szervezi meg, méghozzá hét alapvető életminőségben: a sejt, az egyén, a család, a nemzet, az emberiség, a földi élővilág és az élő világegyetem szintjén. Az ősi civilizációk – amelyek nem választották el a tudományt a vallástól – pontosan tudták ezt, a mindenséget is eszerint, életfaként ábrázolták. Ezt látjuk a mezopotámiai ábrázolásokon vagy Árpád népének a régészeti leletein: a veszelovi tarsolylemezen, a Tiszabercel-Rác­temető hajfonatkorongon, a bezdédi tarsolylemezen. 
De Magyarország címerén is, ahol a hármasdomb, a korona három ágának hármas rügyei és a kettős kereszt vonalainak ’egyháromsága’ világosan mutatja a hármas hármasságot. És ezt a teljességet sem a hindu, a buddhista, a kínai, sem pedig az egyiptomi vagy a görög életfilozófia nem ­tudta ennyire egységbe foglalni.