Még mindig keresik Iváncsik Misi labdáját Máriapócson

A balkezes jobbszélső szinte mindent megélt, amit kézilabdában lehet: magyar bajnok lett, volt Európa- és világválogatott, kétszer járt olimpián, a jugoszlávok elleni 1986-os világbajnoki döntő után pedig ezüstérmet akasztottak a nyakába. Az „i”-re a pontot az jelentette számára, hogy a hazai szurkolók szavazata alapján bekerült a Hírességek Csarnokába, olyan játékosok közé, mint Kovács Péter, Marosi László, Éles József vagy Nagy László.
Iváncsik Misi - a Mihály megszólítást kikérte magának - több mint négy évtizede él Győrben, ott alapított családot, de a mai napig büszke szabolcsi gyökereire.

És hogy is kezdődött minden? Hát úgy, hogy egy máriapócsi tornaórán elhajította a tömött kislabdát, amit állítása szerint azóta is keresnek.

– Máriapócsról Nyírbátorba, az ipariba kerültem. Itt játszottam első meccseimet, egyből az NB.II.-es kézilabdacsapatban. A mérkőzések általában vasárnap délelőtt voltak, és volt úgy, hogy annak végeztével kerékpárra ültem és mentem haza, Máriapócsra, a járási focimeccsre – mondta Iváncsik Misi, aki 1979-ig a Nyírbátori SC-ben, az NB.II.-ben kézilabdázott - hála istennek, hogy a kézilabdapályán ragadt, bár elmondása szerint a bal lába sem volt olyan rossz...

Az akkori kézis játékostársairól hiába faggattuk, mert attól félt, valakit kifelejt, és ezt nem szerette volna, így csak annyit mondott: egytől egyig mind csupaszív emberek voltak, akiktől rengeteget tanult. Két nevet azért sikerült kierőszakolnunk belőle, mégpedig Molnár László és Szabó László edző-testnevelőkét, akiknek a mai napig hálás.

– 1979-ben a Nyírbátorral a Nyíregyházi Oázis kupán játszottunk, ahol legyőztük például a későbbi csapatomat, a Győrt is. Ebben az időszakomban több NBI-es gárda is felfigyelt rám, így a Budapesti Honvéd, a Tatabánya, de én végül a győrieket választottam. Egy álmom vált valóra, egy lépéssel közelebb kerültem a nagy vágyamhoz a válogatottsághoz, ami két év múlva sikerült is. A Rába ETO-ba nem volt könnyű a beilleszkedés, de engem és a velem érkező Török Imi barátomat viszonylag hamar befogadtak. Én végül itt maradtam, családot alapítottam és a több mint negyven év után már győrinek érzem magam. A szabolcsi gyökereimet azonban nem feledem, kiemelve Máriapócsot és Nyírbátort.

Ha Iváncsik Misi neve bármilyen kézilabdás közegben felmerül, nyomban szóba kerül a cunder is. Erről azt mondta, magát a technikát nem ő találta ki, hanem külföldi ellenfelektől látta.

– Én mindig igyekeztem ellesni valamit a spanyol vagy a skandináv játékosoktól, bármit, amivel úgy gondoltam, jobb lehetek. Én már egy órával az edzés előtt kint voltam a pályán, és mindig gyakoroltam, legyen az a cunder, a húzott lövés vagy éppen a hát mögötti passz. A mérkőzésen első volt a csapat, de azért igyekeztem a közönséget is kiszolgálni. Ezt a nézők imádták, én pedig szerettem szórakoztatni őket – mondta, majd a legemlékezetesebb meccséről kérdeztük.

A kézilabdát ismerők talán nem lepődnek meg azon, hogy Misi az 1986-os, svájci világbajnoki döntőt említi.

– Bár a jugoszlávoktól két góllal, 24-22-re kikaptunk, azóta sem sikerült magyar csapatnak ezt eredményt megismételnie. Ezen kívül természetesen felejthetetlen a két olimpia, ami minden sportoló álma, de csak keveseknek adatik meg. Ezek miatt is nagyon hálás vagyok a családomnak, hogy ebben végig partner volt. A szocializmusban ugyanis nem volt ritka, hogy egy világverseny előtt hónapokig készültünk egy válogatott versenyre, noha a külvilágnak nem ezt kommunikáltuk – emlékezett vissza Iváncsik Misi, aki 169 válogatott mérkőzéssel a háta mögött, 50 éves kora után, Komáromban fejezte be aktív pályafutását 2009-ben.

Edző soha nem akart lenni, mondván, játékosként éppen eleget volt távol a családjától. Természetesen a kézilabdától nem szakadt el, és vélhetően nem is fog soha.

– Mind a három gyermekem, Gergő, Tamás és Ádám is ezt a sportágat választotta. Őket szépen lassan követik az unokák is, a legnagyobb már 13 éves, és igazolt játékos. Nekem még másfél évem van a nyugdíjig, jelenleg a győri Audi-gyárban dolgozom. A nyugdíjas éveken még nem nagyon gondolkoztam, de unatkozni biztosan nem fogok, hála az öt unokának – így Iváncsik Misi, aki a beszélgetés zárásaként azt kívánta minden szabolcsi kézilabdázónak, hogy ők is éljenek át hasonló élményeket ebben a gyönyörű sportágban, mint amit ő.

És még valami: pár éve a Budapest Old Boys csapatával Nyírbátorban játszott egy öregfiúk meccset Misi, a baráti hangulatú rendezvényen az Iváncsik családot „csak” ő és Gergő képviselték.

– Akkor azt az ígéretet tettem a szervezőknek, hogy legközelebb már valamelyik unokámat is magammal hozom.
Mit mondjunk erre? Így legyen! Addig hátha az a 70'-es években elhajított máriapócsi kislabda is előkerül...