Olvasóink írják - Viharos döbbenet: nincs kinek megmutatnom az esőt!

Nyíregyháza - A függöny felgördült, és megkezdődött az előadás, az égi színjáték.

Nyári ruhában, mezítláb álltam az útszéli homokban. Az aszfalt okádta magából a forróságot, amibe az autók mély vályút vágtak. Már hetek óta fülledt napok követték egymást, de most éreztem, amint a szél meglebbenti a szoknyámat. Szembe fordultam vele, hagytam, hogy az arcomba csapjon. Vihar előtti szél volt. Ott hordozta magával az eső illatát. Lábamat belefúrtam a homokba, és vártam.

A szél egyre vadabbul fújt, egyre dühösebb volt. Éreztem, haragszik. És már dörrent is egyet az ég. Még messziről, mintha a szomszéd falu felett csapott volna össze az égi hadsereg, de alig telt el pár perc, már zendült is újra. És elkezdődött! A függöny felgördült, és megkezdődött az előadás, az égi színjáték. Először csak egy-két óriási esőcsepp pottyant a földre. Néztem a poros útszélt, amint nagy mélyedéseket hagy maga után minden csepp. Az eső illata ott gomolygott az orromban, a szívem hevesen lüktetett. Minden ízemben kívántam.

Őrült futásba kezdtem

A ruhám az izzadságtól rám tapadt, a bőröm ragacsos. Érezni akartam, amint az eső lemossa rólam a fülledt nyár szennyét. Újabb dörrenés, és már ott is volt… A karomra csöppent először. Megnyaltam. Sós volt. Ekkor egyre hevesebben kezdett esni. Csak kicsit várt, majd vadul zuhogni kezdett. Csorgott végig a bőrömön, a karomon, a hátamon, a mellkasomon. Éreztem, mint mossa le rólam a nyár minden mocskát.

Az arcomat belefordítottam az esőbe, és széttártam a karjaimat. Kívántam mindenhogy. És csak dörgött, és dúlt a vihar körülöttem. A fák lombjait ugyanúgy tépte a szél, mint ahogyan az ázott hajamat próbálta. A fákkal jobban bírt, mint az én csuromvizes frizurámmal.

Ott álltam ázottan, szaladni és nevetni vágytam egyszerre. Boldog voltam, olyan mérhetetlenül szenvedélyesen boldog, hogy őrült futásba kezdtem. Magam sem tudtam, merre, csak menni vágytam, megmutatni a világnak az eredendő boldogságot. Az élet adta gyönyörök apró csillámait. Világgá kiáltani: „Nézd, ilyen az eső! Gyere velem! Fuss, érezd te is, amint lüktet benned az örök fiatalság!”

Ború váltotta a derűt

De mint életem oly sok pillanatában, most is egyedül voltam. Megértettem akkor, ott: mások boldogsága soha nem rajtam fog múlni, nem tudom megmutatni, milyen szeretni, táncolni az esőben, hiszen aki még táncolni sem tud, annak mit mutathatok? Egyszerre éreztem magam kevésnek és soknak. Egyszerre voltam fullasztóan lüktető és mérhetetlenül magányos. Nem tudom megtanítani senkinek az eső utáni rajongásomat. Egyedül maradtam a szenvedélyemben. Amilyen elementáris erővel tört rám az eufória, olyan mélyre taszított a felismerés, hogy nincs kinek megmutatnom az esőt. Hogy soha, senkinek nem fogom tudni elmagyarázni a vihar és a szenvedély erejét. Dühös mennydörgés volt bennem, és ami kint zajlott, tükre volt a belső vívódásomnak. Először csak egyetlen könnyet ejtettem, majd heves zokogásba kezdtem. Az arcomat az égnek fordítva hullajtottam a könnyeim, az eső jótékony palástja mögé rejtve, hogy a világ meg ne láthassa mérhetetlen szomorúságomat.

Mint amilyen hirtelen jön egy nyári zápor, olyan hirtelen csendesedett el bennem is a kétségbeesés. Nem dolgom megváltani a világot, nem dolgom megmutatni az embereknek az esőt és a szelet. Nem dolgom, mert nem is tudom. Ha valaki nem ezzel az életigenléssel született a világra, annak sorsa az lehet, amire képessége van. Nekem képességem van a természet szeretetére. Együtt tudok vele élni és lüktetni. Én „csak” ezt tudom adni: az élet szenvedélyét!

Vaskó Ilona