Móricz a jelen szemével

Nyíregyháza - Összesen harminchárom pályamű érkezett a felhívásra.

A Móricz Zsigmond Színház és a Kelet-Magyarország a Móricz-hetek programsorozatának keretein belül az író születésének 135. évfordulójának tiszteletére novellaíró pályázatot hirdetett az újság Tollpróba-oldalának és a megye írással kacérkodó szerzőinek körében. A novella témája szabadon választott volt, a pályázat az írások kezdő és utolsó mondatát határozta meg: Móricz Zsigmond harmadik Napló-kötetének négy mondatpárját kellett felhasználniuk a jelentkezőknek. Egy pályázó maximum három írást nyújthatott be a december 9-ei határidőig.

Jeligés pályázatok

Összesen harminchárom pályamű érkezett be, ezek közül ötöt választott ki a háromtagú zsűri, Mercs István, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület elnöke, Nyéki Zsolt, lapunk főszerkesztője és dr. Onder Csaba, a Vörös Postakocsi online főszerkesztője. Az öt novellát a Móricz Zsigmond Színház négy művésze, Bende Kinga, Lakatos Máté, Nyomtató Enikő és Sirkó Eszter olvasták fel december 17-én, szerdán délután a MŰvész stúdióban telt ház előtt.

A szerzők neve az eredményhirdetés pillanatáig ismeretlen volt, hiszen a felhívásban csupán jeligés pályázatokat kaptak kézhez az ítészek.

– Meglepő érzés volt, hogy egyáltalán nem érdekelt a jelentkezők neve, ahogy az is, az általuk kiválasztott keretmondatok mennyire illeszkedtek a történetek XXI. századi környezetébe – jellemezte a beküldött írásokat Mercs István, aki negatívumként annyit jegyzett meg csupán, hogy a legtöbb szerző megfeledkezett a szöveg kellő tagolásáról.

Dr. Onder Csaba megosztotta a közönséggel, hogy a zsűri tagjaként milyen (szubjektív) szempontok alapján értékelte a novellákat. Egyrészt fontosnak tartotta, hogy a történet legyen érdekes, olvasható és újszerű, a szövegek pedig gond nélkül publikálhatóak.

– Unikális, irodalomtörténeti pillanatok ezek, hiszen eddig még nem közölt Móricz-mondatokra épülnek az írások – tette hozzá az eredményhirdetés után. Az öt szerző a megtisztelő győzelem mellett páros színházbelépőt kapott a színház új bemutatóira, valamint publikálási lehetőséget a Vörös Postakocsi online felületén.

– Fantasztikus, hogy ennyien és ilyen minőségben írtak. Köszönöm, hogy ilyen komolyan veszik a magyar nyelvet és Móriczot – mondta zárásként dr. Tasnádi Csaba színházigazgató.

Csáki Alexandra

A pályázat nyertesei

András Éva: A szabadságról (A zsűri szerint a novella izgalmas és sűrű.)

Komor Zoltán: Testpoggyász – a halott koporsó (Gyilkos társadalmi szatíra.)

Haraszti Kámea: Novella (Szembesítő irónia, önirónia.)

Béres Tamás: Idegen (Súlyos, komoly monológ a világról.)

Támcsu Anikó: Amíg a sors el nem választ (Hétköznapi vágyak, végtelenbe futó, párhuzamos sorsok találkozása.)

Részlet Béres Tamás Idegen című novellájából

Nem kis dolog, amire vállalkoztam: hogy meghódítani az idegent. Itt, a világvégén, már egyedül érzem magam. Most mit néztek? Mit bámultok? Mind idegenek vagytok nekem! Néma idegenek! Nem mertek szólni. Csak nézek bambán. Ettől lesz érdekes ez az egész. Napok óta nem tudok aludni. Előtte napokig csak aludtam. Ennek így együtt össze kellene állnia egy egésszé. Jin és jang. Mégse egész. Két olyan fél, ami taszítja egymást. Mint a mágnes két pólusa. Anyám és apám. Szeretők, akik évekig hitegetik egymást, hogy otthagyják a párjukat a másikért. Aztán mi lesz? Semmi se változik. Maradunk a kényelemben, az örökös rohanásban. Magunk hitegetésében. Csak magunk számítunk. Bármit is mondunk.

Anyámat várom. Azt ígérte, hoz valamit. Addig ne menjek sehova. Nem is tudom, minek örülnék tőle. Magam sem tudom. Azt hiszem, aminek a legjobban örülnék, azt nem tudom kimondani. Szeretlek, meg ilyenek. Nem közhely. Asszem, megölelt egyszer. Asszem, gyerekkoromban megölelt, amikor nem égettem le a szülői értekezleten. Hazajött, néztem a táskáját, hogy hozott-e valami ajándékot, mindig azt néztük a bátyámmal, de mindig hozott valamit, csokit, parizert, vagy túró rudit, vártuk ezt is, azt is… hazajött és megölelt, azt mondta, hogy ma büszke volt rám, mert nem csináltam semmi rosszat. Nem szoktam rosszat csinálni. Verekedni szoktam. Csak magamat védem. Mások bántanak. Csak magamat védem. Akkor ott este, asszem, megölelt. Édes parfümillata volt. Anyám. Hoz valamit, csak várjam meg. Csak győzzem kivárni. Ha csak magát hozná, akkor is jöhetne. (…)

Nem merek csúnyán beszélni. Isten előtt nem lehet, csak suttogva. Aztán öt miatyánk feloldozásképp. Megveszem a bűneimet magamnak. Nagymamám figyel az égből. Neki akartam megfelelni. Figyel az égből és segít. Mindig lát, de már öt éve, hogy itt hagyott. Volt fél év, hogy nem jutott az eszembe, aztán óriási bűntudatom volt miatta, mindennap kijártam a sírjához a temetőbe, mindennap vittem a sírjára virágot. Aztán egy éjjel vele álmodtam, azt mondta, hogy nem az számít, hogy gondolok rá, hanem, hogy boldog legyek. Bennem él, itt van bennem most is. Ha a mellkasomra teszem a kezem, érzem is. Szia, mami! Szia! (…)

Elmúlik ez a nap is. Aludni megyek, s elfelejtem az egészet, s holnap újra indul minden ugyanúgy. Mindig ugyanúgy. De ez semmit sem számít. Nem számít semmi sem, mert amit nem kőbe vésünk, az elporlad, lehet az is. A fiam és a lányom még emlékszik majd rám, az unokám is talán. Aztán néma csend. Nem voltam. Anyám se volt. Ti se vagytok. Nem voltatok. Könyvek se voltak. Se cédék, se fájlok, se Móricz, se Shakespeare, se Spielberg, se Don-kanyar… Anyámat se várom már, nem jön megint. S, inkább ti vagytok a színészek, én meg a néző, aki ma sem tapsol, fütyülve legyint, s hazamegy. Anyám jön ott, de már nem ér ide …sok dolga van, csak kiált: „Jó legyél. Ahogy a szíved diktálja.”