Visszatekintő - A senderedés után rohamra

Nyíregyháza - Sokan ismerik Szálkai Pált Nyíregyházán: van, aki a buszról, s van, aki a sportmérkőzésekről. Válogatás 2014. legérdekesebb interjúiból.

2014 nyara emlékezetes marad a nyíregyházi Szálkai Pál számára. Két okból feltétlenül. Egyfelől augusztusban Inczédy György Életmű-díjat vehetett át a Kossuth téren, másrészt július végén a Szpari ismét élvonalbeli bajnokit játszhatott a stadionban. Ki is ez a Szálkai Pál?

„Kapaszkodjanak kedveskéim, senderedünk. Rohamra!” No, ezekből az egykoron sokat buszozó nyíregyháziaknak és környékbelieknek, valamint a sportot kedvelő megyebelieknek beugorhat. Hát ő Pali bácsi! Igen, ő az.

Pali bácsi! Amolyan bemelegítésként meséljen már arról, miként került a volán mögé?

Szálkai Pál: Ez bizony hosszú történet lesz. Nem volt könnyű gyerekkorom, hamar munka után kellett néznem. Elsőként vájártanuló voltam, de én kárpitos szerettem volna lenni. Aztán úgy hozta a sors, hogy kádártanuló lettem a nyíregyházi Czire Imrénél, és 57-ben kezdtem el inaskodni, majd dolgozni az akkori konzervgyárban. Később a sofőrködés érdekelt, meg is szereztem a hivatásos jogsit. Dolgoztam több helyen, így a gumigyárban, az Erdőgazdaságnál, a Tefunál. Kezdtem egy ma már aprónak számító GAZ-zal, majd jött egy ZiL. Teherautóval jártam, amikor Szováti Feri megkérdezte, hogy nincs-e kedvem buszozni. Hogyne lett volna, így kerültem buszra, és 23 évet húztam le, főleg a 12-es, a 8-as, 5-ös és 7-es járatokon.

Sokat beszélt a mikrofonba. Gyakorta nem csak a kanyarodástól, a nevetéstől is dőltek az emberek. És jött a klasszikus: Kapaszkodjanak kedveskéim, senderedünk! Ezeket aligha muszájból mondta.

Szálkai Pál: Nem, és nem is azért beszéltem, mert ezért pótlékot kaptam. A kötelező csak annyi volt, hogy be kellett mondani a következő megállót. Kedvelem az embereket, szeretek beszélni, és amikor láttam, hogy egy-egy vicces beszólás az utasok zömét jókedvre derítette, nyomtam a szöveget.

Kanyarodjunk a stadion, ahogy akkor mondták, a stadka felé. Előfordult, hogy néhányszor perceket állt a 8-as, vagy az akkor a Stadion utcán is járó 12-es a salakos pálya mellett, mert a Szpari edzőmeccset játszott.

Szálkai Pál: Volt bizony ilyen. Tudtam, hogy edző­meccs, vagy éppen csak tréning van. Megálltam, beszóltam a mikrofonba, hogy egy kis türelmet kérek, remélem nem sietős senkinek. Néztem egy kicsit a focit, aztán folytattam az utam. Akkor még nem volt ilyen rohanós a világ, a végén a menetidőt is hoztam. Így utólag is remélem, hogy emiatt senki sem késett le akkor semmit.

És jöhet a foci. Hol kapott rá kedvet, mit sportolt Pali bácsi?

Szálkai Pál: Sportolni nem sportoltam fiam, nem volt arra érkezésem, alkalmam. Már említettem, hogy vájártanuló is voltam, mégpedig Perecesen. Az oktatónk testvére a diósgyőri csapatnál edzősködött, és egyszer szólt nekünk: No, inasok, délután meccsre megyünk! Jött egy fapados busz, és bevitt minket Miskolcra. Már nem emlékszem, hogy a Diósgyőr kivel játszott, de a hangulat úgy megfogott, hogy ezután, ha tehettem, mentem a meccsekre. Tizenöt esztendős voltam, akkor kezdődött a nagy szerelem. Az első nyíregyházi találkozót a kórház mögötti, a későbbi salakmotoros pályán láttam, olyan tizen­nyolc évesen.

KM-ML