Szobrok, érmek, faragások

Nyíregyháza - Számos műfajban alkotott maradandót, de a legkedvesebbek a köztéri szobrok.

Négy település határozta meg Zagyva László szobrászművész életét az elmúlt hét évtizedben: Szatmárnémeti, Kolozsvár, Marosvásárhely és Nyíregyháza. Az első városhoz a gyermekkori emlékek kötik, Mátyás király szülővárosában diplomát szerzett a képzőművészeti egyetemen. Vásárhelyhez kötődnek a pályakezdés évei, ott született két fia is, azonban a leghosszabb és a legtermékenyebb időszak Szabolcs-Szatmár-Bereg megye székhelyéhez köti. Munkásságát Nyíregyháza önkormányzata is elismerte, augusztus 20-án az Inczédy György-életműdíjat vehette át.

Művészet vagy műszaki pálya?

– Édesanyám azt szerette volna, ha zongorázni tanulok, be is íratott, de én szívesebben faragtam, az alkotás folyamata valahogyan jobban vonzott. Szatmárnémetiben délutánonként eljártam egy művészeti iskolába, ahol a szobrászattal ismerkedtem – elevenítette fel az előzményeket Zagyva László. – A szüleim a műszaki pályán szeretettek volna látni az érettségi után, azonban engem a szobrászat érdekelt, azzal akartam foglalkozni, amit szeretek. A kolozsvári egyetemi évekről (1963–1969) szép emlékeket őrzök, hiszen Románia akkor kezdett liberalizálódni, gyengült a korábban oly erős szovjet kötődés, javult a gazdasági helyzet.

Kolozsvár azért is marad örökre kedves város, mivel ott ismerkedett meg feleségével, Erdei Annával, aki grafikusnak tanult. Az egyetem elvégzése után Marosvásárhelyt választották közös életük helyszínéül. A döntésben fontos szerepet játszott, hogy egyrészt magyar településen dolgozzanak, másrészt közel legyenek a szüleikhez. Erdei Anna iskolában tanított, Zagyva László pedig formatervező lett egy kisipari szövetkezetnél. A szobrászatról természetesen nem mondott le, a marosvásárhelyi Színház téren áll négy monumentális szobra.

– Véletlenül kerültünk 1990-ben Nyíregyházára. Egy kötetlen beszélgetéskor Dalanics György említette, hogy Nyíregyházán működik művészeti iskola, s ez a tény el is döntötte sorsunkat. Anna grafikát tanított, én pedig szobrászatot a középiskolában. A legjobb munkahelyemként emlékszem rá, termékenyítő volt számomra a művésztanári állás. Tanítottam a fiatalokat, de engem is nagyon sok hatás ért. A rendszerváltás után voltunk, szabadon utazhattunk Nyugat-Európa országaiba, s mi sokszor éltünk is a lehetőséggel.

Kíváncsiak voltunk arra, hogy melyik a legkedvesebb műfaja, hiszen a közelmúltban megnyílt életmű-kiállításon a köztéri szobrok mellett vannak érmek, faragások is.

– Mindig az a legkedvesebb, amit éppen csinálok, azonban igazából a legközelebb a köztéri szobrok állnak hozzám, a legjobban a monumentalitás, a nagy szobrászat vonz. Igaz, Nyíregyházán a figurálisabb alkotások is fontos szerepet kaptak az életemben a holokauszt-­emlékmű mellett. Az pedig, hogy milyen anyaggal dolgozom, függ a témától is.

A mondás szerint két dudás nem fér meg egy csárdában. S vajon két képzőművész megfér egy házasságban?

– Nagy szerencse, hogy egymásra találtunk Annával, hiszen ő egy személyben a támogatóm és a kritikusom is.

KM