Tapsra várnak?

Máig élénken él bennem egy évekkel ezelőtti csalódás szomorú emléke. Karácsony táján egy nehéz sorsú gyerekeket ellátó intézménynek gyűjtöttek ajándékokat, hasznos holmikat. Bőkezűségben nem volt hiány, az önzetlen felajánlók egymás kezébe adták a kilincset, az otthon dolgozói pedig tárt karokkal és kapukkal fogadtak minket az átadáskor. Palicz István jegyzete.

A rászoruló ifjak azonban képtelenek voltak leplezni csalódottságukat, amikor kiderült, hogy bár a ruhák nagy része kiváló állapotban van, nem márkás, a könyvek többsége „unalmas” kötelező olvasmány, a monitorok nem modern, síkképernyős darabok, és a számítógépek is megéltek már pár évet. Hálás tekintetek helyett be kellett érnünk kényszerű, erőltetett köszönömökkel.

Ugyanezt a fajta hálátlanságot vélem felfedezni a szociális tűzifaosztások után. Az állam és az önkormányzatok olyan plusz terheket vállalnak ezzel az országos akcióval, ami, valljuk be, nem lenne kötelességük. A nehéz sorsú (nemritkán mégis sok gyermeket vállaló) családoknak minden évben kilenc hónap áll rendelkezésükre arra, hogy abból a kevésből, amijük van, félretegyenek valamennyit az anyagilag terhes fűtési időszakra. Természetesen ez nem könnyű, néhol egyenesen lehetetlen, csakhogy sokakból még az előrelátó öngondoskodás szikrája is hiányzik. Mégis mire várnak, tapsra? Meggyőződésem, hogy igen. Nevezetesen arra, hogy az állami ellátórendszer mások adóforintjaiból „összetapsolja” nekik a téli tüzelő egy részét, de ha lehet, egészét! Ha rajtam múlna, annyi tűzifához juthatnának a valóban rászorulók szuperkedvezményes áron, amennyihez csak akarnának, de csak 50 százalékos önrésszel!

- Palicz István -