Vörös volt az az eper, és a vér is

Egy világ dőlt össze ott és akkor, a szó szoros és átvitt értelmében. Azóta sem építette fel újra senki, de hasztalan kísérlet is lett volna. A magát minden szinten (a Népszabadságtól a Népköztársaságig) a néppel azonosító rendszer úgy hagyta cserben a népét, hogy az máig feledhetetlen – és megbocsáthatatlan. Nyéki Zsolt jegyzete.

Aki a hatalmát kegyesnek nem mondható hazugságra (no meg félelemre) építi, előbb vagy utóbb, de megbukik. Az „emberarcú szocializmus” is így járt: kegyetlen szimbolikával temette romjai alá a csernobili atomkatasztrófa; az irányíthatatlanná vált láncreakció pusztítása nem mérhető egyetlen összeomlott reaktorban, a szarkofág nem csak egy halott erőmű könnyektől áztatott takarója azóta is. Egy kicsit a túlélők is meghaltak akkor, mert elveszítették az emberi lét és megmaradás olyan fontos pilléreit, mint a bizalom és a hit – közösségben és egymásban. Harminc évvel ezelőtt, amikor a világ már rémülten próbálta menteni, ami menthető, a „testvéri szocialista blokkban”, így hazánkban is, a korabeli lapok még akkor is azt közölték, hogy „illetékes magyar szakemberek szerint a sugárzás nem jelent veszélyt az emberre”. Sosem tudjuk meg, de sejtjük, kik voltak ezek az „illetékes szakemberek”: a ’86-os kormány tagjai, és az állampárt, az MSZMP vezetése, s fegyelmezett párttitkárai. Őket játszották ki azok, akikben a pártfegyelemnél erősebb volt az emberség, s akik az első hírekre titokban, utcai telefonfülkékből hívták a bölcsődéket, óvodákat, hogy ne vigyék ki a gyerekeket az udvarra. Sokat kockáztattak, hiszen az államgépezet figyelt, és „Elvtárs, ejnye… hát bomlasztasz?!” vészjósló, már az ítéletet is hordozó kérdéssel csapott le még akkor. Az időpont még egyszer: a ’80-as évek második fele…

Vannak népek, amelyeknek szentírás, hogy szenvedéseiket elmondják gyermekeiknek, a világnak. E korról, e tragédiáról én azt tudom és fogom elmondani mindenkinek, újra és újra: kispénzű egyetemistaként a fővárosban, a Nyugati pályaudvar előtt soha nem látott mennyiségű földieper előtt eresztett gyökeret a lábam 1986 májusának első napjaiban. Igényes kis fakosárkákból kellette magát a gyönyörű, a bolgárok nyugat-németeknek szánt gyümölcse, amely valamiért ott, a budapesti pályaudvar előtti téren landolt. S ami még meglepőbb volt: az eredeti, márkában felírt ár áthúzva, a hangos kofa annak töredékéért kínálta. Vette, vitte is boldog-boldogtalan, még egy egyetemistának is futotta egy kosárkára, a nap édes zárásaként. Pár nap múlva kiderült, miért: Bulgária kapta az egyik legnagyobb sugárszennyezést, és a vasfüggönyön túlról azonnal lemondtak minden zöldséget, gyümölcsöt. Ezt etették meg velünk, ott és akkor. Még kihányni sem tudtuk, késő volt hozzá. Halálos ajándék a rendszertől, gyönyörű, igéző, vörös eperszemekkel érkező utolsó vacsora.

A természet súlyos leckét adott az embernek, aki azt hiszi magáról, hogy maga alkotta technikával, erőnek erejével uralhatja a törvényeit. Ám az ember már csak ilyen: nem tanul, s folyton belelép ugyanabba a folyóba. Hol Fukusimában, hol itt, Budapesten.

- Nyéki Zsolt -