Minden katonáját hazahozta

Nyíregyháza - Így élte meg 74 évvel ezelőtt a magyar katona a doni katasztrófát.

A fényeslitkeiek doni zarándoklata indított bennünket arra, hogy munkatársunk 1996-ban elhunyt édesapja, Galambos Béla, a 13. gyalogezred m. kir. tartalékos hadnagyának a 2. világháborús emlékirataiból közölt részletekkel lélekben mi is elza­rándokoljunk a Don-kanyar poklába.

Üszkös romok, halott bajtársak

„1942 júniusában mentünk ki. A miskolci Gömöri pályaudvaron vagoníroztunk be. A vonaton kapta meg zászlóalj­parancsnokom, Bohus alezredes a parancsot, hogy Timnél kell áttörnünk az orosz alakulatokat. Odaérve csak füstölgő, üszkös romokat és épphogy elhantolt halott bajtársakat találtunk… Itt tapasztaltuk meg először a háború szörnyűségét. Másnap gyalogmenetben Starin, majd Novi Oszkolon át jutottunk el holtfáradtan Márkiba, ahol aztán ezredparancsnokunk, Fehér ezredes szónoklatot intézett – persze magyarul – az összegyűlt orosz asszonyokhoz. Egy református és egy görög katolikus lelkész volt kint velünk, utóbbihoz ezután hozták keresztelkedni a helyi kisgyermekeket. Én is keresztapja lettem egynek.

Az oroszok a Don túlsó partjáról lövöldöztek időnként. Étkezni csak este tudtunk. A gulyáságyú csak ekkor mert kijönni az első vonalba, s ekkor kaptunk egy-egy kulacs vizet. A katonák nem igen mosakodtak, meg is tetvesedett mindenki… Gyakran végigjártam a szakaszok bunkereit, s biztattam a fiúkat: hat hét múlva leváltanak minket, s megyünk haza…

Márkiban is kaptunk egy orosz légitámadást. Volt egy szekérnyi sebesült, akiket a hadosztály-parancsnokságra vittek orvoshoz. Én éppen akkor voltam ott a postáért. Visszatérve az enyéimhez szörnyű kép, nyerítő, sebesült lovak, a fákról csüngő tüdődarabok fogadtak. Zsebesi Béla hadapródőrmester is ekkor halt meg, éppen a feleségének írt levelet. A temetésekhez én asszisztáltam mint kántortanító. Mindenkit külön sírba tettünk, fejfával jelölve. A márki temetőben sok magyar halottunk alussza örök álmát…”

Beállt a tél

„November 1-jén beállt a tél. A ruházatunk, fegyverzetünk gyatra, a lőszer is kevés volt. Segédtisztként próbáltam minél több lőszert halmozni, hogy a zászlóaljnak legyen tartaléka. Volt olyan hét, hogy az oroszok naponta két-háromszor kíséreltek meg betörni a vonalainkba. Nagyon ébernek kellett lennünk.”

Erős akarattal

„Három hadtesttel kellett volna kimennünk a Donhoz, de csak kettő lett belőle. A németek 200 kilométeres frontszakaszt hagytak nekünk, így nagyon ritka volt a vonalunk, s mögöttünk tartalékerő sem volt.

Eljött 1943. január 12., az urivi áttörés napja, ami fordulópont volt az életünkben. A nyíregyháziak váltottak bennünket. Hiányos fegyverzettel küldték ki őket azzal, hogy tőlünk kapják a többit! Mi harminc puskát adtunk át nekik, és ennyi maradt a mi – ekkorra már erősen megritkult – zászlóaljunknak. Az oroszok pont ekkor támadtak. Szegény nyíregyháziak itt véreztek el, rögtön az elején! Mi szerencsénkre megkaptuk a visszavonulási parancsot, és másnap reggel indultunk gyalog a 35–45 fokos hidegben, térdig érő hóban a Dontól Kijev irányába.

Menet közben sok megfagyott magyar katonát láttunk. Az éhesen vánszorgó katonák rongyokba, pokrócokba csavarták a lábukat. Nagy volt a nyomorúság. A visszavonuláskor a tartalékraktárakat fel kellett gyújtani, hogy ne jussanak az oroszok kezére.

Erős akarat kellett, hogy végre hazatérhessünk áprilisban. Én minden katonámat hazahoztam! Itthon már várt a hadnagyi előléptetésem, a bronz és ezüst Signum Laudis meg a Tűzkereszt hadiszalagon a kardokkal. Ezeket a fiamnak adtam emlékül…” – írta Galambos Béla nyugdíjas pedagógus.

KM