"Nem a testem erős, hanem a lelkem" - Negyedszer is kiújult a leukémiája, de Anita nem adja fel a harcot

Nyíregyháza - Vannak emberek, akiknek mosolyog a hangjuk: ha csak halljuk őket, akkor is érezzük, hogy vidám a tekintetük, optimizmusuk átsüt a szavaikon. Vitál Anita mosolyát nem látom, hiszen az arca egy részét maszk takarja, de az életigenlés ott van minden mozdulatában. Noha sok oka lenne az elkeseredettségre, ő azt mondja: beteg, de boldog. Sokaknak ennyi sem adatik…A nyíregyházi hölgy tíz évvel ezelőtt, élete egyik legboldogabb időszakát élte. Gyermeket várt és a gyulladásokra, lázra, szívritmuszavarra csupán a terhessége velejáróiként tekintett, míg egy vérvétel, majd csontvelőbiopszia után kiderült: akut lefolyású, ún. AML leukémiája van.

Azóta többször megjárta már a poklot – de a mennyet is. Háromszor is győztesen került ki a küzdelemből, és mindannyiszor azt gondolta, végre vége! Vége a fájdalmaknak, a szenvedésnek, a kínokkal járó kezeléseknek. Ám a betegsége negyedszer is kiújult, most újabb csontvelő-transzplantáció előtt áll. Sokan összeroppantak volna e súlyok alatt, ám Anita nem adja fel. Vidáman mesél a terveiről, amelyeket Zolival, a vőlegényével közösen szövögetnek. Teljesen biztos abban, hogy meg­gyógyul – azt mondja, nincs más lehetőség.

– Nem volt időm azon rágódni, hogy miért történt ez velem, azonnal el kellett kezdeni a kemoterápiát – meséli Anita.

– Emiatt el kellett vetetni a kisbabámat, de a kezelés és a csontvelő-transzplantáció hatott, meggyógyultam. Legalábbis hat éven át ebben a tudatban éltem. Mivel ez a betegség két év után már csak nagyon ritkán újul ki, hat évig minden reggel úgy ébredtem fel, hogy boldog voltam: boldog, hogy legyőztem a kórt, hogy élhetek. Éppen ezért letaglózott, amikor négy évvel ezelőtt kiderült: visszatért a betegségem. Megint jöttek a kemók és a csontvelő-transzplantáció. Ezúttal is a testvérem volt a donor, az átültetés mégsem érte el a célját, mert az új sejtek nem pusztították el a rákos sejteket. Sokáig jól éreztem magam, de a betegség ismét kiújult.

Tíz százalék volt az esélye

– Mini-transzplantáció következett: donor limfocitákat kaptam, amelyeknek meg kellett volna ölniük a beteg sejteket. Ha ez működik, annak szinte azonnal látható jelei vannak: például elkezd kipirosodni a bőr. Ott ültem a kórházi ágyon, és szuggeráltam a bőröm, hogy végre vörösödjön már. Néztem a kis tükörben az arcom, de nem történt semmi… Mégis úgy tűnt, hogy minden rendben van. Jól voltam, annyira hogy visszamentem dolgozni. Már éppen ott tartottunk, hogy elkezdtük tudni befizetni a csekkjeinket, amikor megint beteg lettem. Újabb kemoterápia következett, és hamarosan ismét kapok csontvelőt – ezúttal már nem a testvérem lesz a donor. Ez az utolsó esélyem, mert a szervezetem nem bír ki több kezelést. Több kemoterápiám volt, egy teljes transzplantáció, és három, ún. DLI-kezelésem. Egyszer elkezdtem összeszámolni, hogy mennyi időt töltöttem kórházban, de 16 hónapnál abbahagytam. Néhány héttel ezelőtt ráadásul kétoldali gennyes tüdőgyulladást kaptam, tíz százalék volt az esélyem a túlélésre. Behívták a családomat, hogy búcsúzzanak el tőlem, egyszer a szívem is leállt. Két hétig voltam mélyaltatásban, utána újra kellett tanulnom lélegezni és járni is, de itt vagyok.

– Hogy lehet valakinek ennyire erős a teste? – kérdezem, Anita pedig azt mondja, nem a teste erős, hanem a lelke. – Meg fogok gyógyulni, ebben biztos vagyok. Nagyon sok álmom van: nyugodtan szeretnék élni egy szép, kertes házban, utazgatni, kirándulni, és boldognak lenni Zolival – mondja, a vőlegénye pedig bólogat – lelkileg nehezen viseli, hogy a szerelme szenved. Azt mondja, türelemre van szükség, odafigyelésre, kitartásra és őrült nagy szeretetre. Zoli öt éve Anita társa, azt mondják, a betegség olyan erőssé tette a kapcsolatukat, amit semmi sem téphet szét.

Hajnali kávézások

– Miután először beteg lettem, a férjemmel elváltunk, és öt évvel ezelőtt egy kutyás hirdetéssel kapcsolatosan kezdtünk el Zolival az interneten beszélgetni. Ő akkor New Yorkban dolgozott, és hónapokon át vagy egyikünk, vagy a másikunk kelt fel hajnalban azért, hogy a reggeli kávézáskor beszélgethessünk. Öt hónapig bírtuk ezt az állapotot, amikor itthon mindent eladtam és kiköltöztem. Mind a ketten dolgoztunk, boldogok voltunk együtt, amikor kint újra beteg lettem. Nem tudtunk volna fizetni a kezeléseket, ezért kaptam annyi kemoterápiát, hogy a repülőutat kibírjam, majd hazajöttünk. Zoli igazi társ: sokszor annyi erőm sincs, hogy egyedül mosakodjak, de néha még az is nehézséget okoz, hogy felálljak – mindenben segít, és látástól vakulásig dolgozik, csak hogy megéljünk valahogy. Iszonyú drágák a gyógyszerek, hetente kell majd járni Budapestre, meg kell venni a vitaminokat, és magunkat is fenn kell tartani. De nem adjuk fel, nem tehetjük.

Megírja a történetét

– Én pozitívan állok az élethez, és szerencsére ez átragad a családomra, a szeretteimre is. Persze, időnként én is kiakadok, és azt kérdezgetem, hogy miért kell nekem mindig szenvedni, de a hullámvölgyeken gyorsan átlendülök – meséli Anita, akinek csak egyszer csuklik el a hanga a beszélgetés során: amikor a családjáról beszél. Azt mondja, ebben a harcban valójában nem is a fájdalom vagy a kiszolgáltatottság a legnehezebb, hanem az, hogy szenvedést okoz azoknak, akiket a legjobban szeret.

– Én értük, miattuk fogok meggyógyulni, és persze itt van Zoli, akihez foggal-körömmel ragaszkodok, mint ahogy ő is hozzám. Háromszor kérte már meg a kezem: egyszer például az intenzív osztályon, és mindig igent mondtam, de az esküvőre még nem került sor. Az is előttünk áll még, mint hogy a könyvem befejezése is: megírom a történetemet, és azzal lezárom az életemnek azt a szakaszát. Utána pedig végre én következek!

Sok barátot elveszített

Anita a Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány Tégy Jót! adománygyűjtő projektjének nagyköveteként rendszeresen segít rászoruló embertársain. – Az nem megy, hogy csak kapni akarok, ehhez adni is kell. A segítségnyújtás számomra természetes: pontosan tudom, milyen az, amikor az ember bajban van és támogatásra szorul. Adományokat és pénzt gyűjtünk, de segítség lehet a közlés is: az interneten sokan fordulnak hozzám kérdésekkel, ezért ha van hozzá erőm, leírom, hogy mi történik velem. Bár jólesik néha nem a betegségemre gondolni, sokat segít, ha kiírom magamból az érzéseimet. Sok betegtársammal kerültem szoros kapcsolatba az elmúlt évek alatt, és sokukat el is vesztettem, de tudom, hogy nekem sikerülni fog.

"Pokoli fájdalmakat éltem át" - Negyedszer újult ki a leukémiája a nyíregyházi Anitának

A 35 éves nyíregyházi nő már tíz éve küzd a leukémia egy rendkívül makacs fajtájával - írta meg a Bors. - Sokan a helyében talán már feladták volna a fárasztó küzdelmet, ám Vitál Anitát nem ilyen fából faragták.