Az a feladatom, hogy ragyogjak

Nyíregyháza - Az a küldetésünk, hogy megtanuljunk szeretni és szerethetővé válni.

A Gyulaházán született, ma Kanadában élő Eszterhai Katalinnal könyvekről és filmekről szerettem volna beszélgetni a Múzeumok Őszi Éjszakájának nyíregyházi programján, de máshogy alakult. Ehelyett útravalókat kaptam tőle értékekről, elfogadásról, újrakezdésről, és arról, hogy csillagokat nem csak az égre tekintve kereshetünk. Magával ragadó – mondta róla fotós kollégám, és igaza volt.

Miközben az életéről mesél, ragyog a szeme. Azt mondja, bár nagyon nehéz gyerekkora volt, semmiért sem cserélné el azokat az éveket. Újságíró lett, majd riporter és producer. A családjával 1987-ben Olaszországba, két évvel később pedig Kanadába költözött. Első kötete Akaratunk gyógyereje címmel jelent meg, mely első ránézésre gyógyulásának története, azonban ennél sokkal több: gyógyító ételek, lélekvidító történetek, hasznos tanácsok, hogy szemünk és lelkünk újra ragyogjon. A második kötete, amely a Majdnem Esterházy címet kapta, kalandos életútját tárja az olvasók elé, a harmadik pedig a Légy az élet csodálója.

Szeretni és szeretve lenni

Azt mondja, az élni vágyás mindig is ott volt benne. Már a születése utáni percekben, órákban is, akkor, amikor hat hónapra jött a világra, mindössze negyvenöt dekásan, 1949-ben, az édesanyja pedig a langyos sütőben melengette.

– Hiszek abban, hogy csillagkapu van a lelkünkben, és nekem ott, a sütőben el kellett döntenem, hogy a csillagok gyermeke akarok-e maradni, vagy anyám szeme fénye szeretnék lenni. Azért maradtam életben, mert feladatom van: ragyogni, szeretni és szeretve lenni. Azt hiszem, a titok abban rejlik, hogy nagyon kell akarni azt, amire vágyunk, de ez önmagában nem elég, tenni is kell érte. Ahogy meg kell tanulni szeretni, úgy meg kell tanulni szerethetővé válni is. Az a küldetésünk, hogy nemesítsük magunkat, és hogy képessé váljunk a boldogságra. Úgy hiszem, mindannyiunknak van egy feladatlistája, és csak akkor hagyhatjuk itt elégedetten az életet, ha kipipáltuk a tennivalókat. De hogy ezt véghezvigyük, nem érezhetjük törpének magunkat! Mindenki értékes, mindenkinek megvan a saját feladata, de ez nem abban merül ki, hogy hány e-mailt írunk meg! Sokkal inkább abban, hogyan bánunk egymással, és hogy képesek vagyunk-e jót tenni másokkal – mondja Katalin, akit élete egyik legnehezebb helyzetén a küzdeni tudása segítette át.

Közös alapanyag

– Amikor évekkel ezelőtt azt mondta az orvos, hogy a bal szememre már soha nem fogok látni, úgy döntöttem, hogy nem nyugszom bele. Hogy mondhatja, hogy erre nincs gyógymód? Lehet, hogy ma nincs, de holnap már lehet. Nem is értettem, hogy veheti el tőlem a reményt? Hiába vigasztalt azzal, hogy a másik szemem még jó, én mindkettővel akartam csodálni a világot. A szem a lélek tükre, nem hunyhat ki, ráadásul dokumentumfilmesként nekem a „munkaeszközöm” is, ezért kutatni kezdtem az ősi gyógymódokat. Visszanyúltam a több ezer éve élt tudósokhoz, kikutattam, mit használtak szembetegségekre a föníciaiak, a babiloniak, a görögök, a rómaiak, és hittem Hippokratésznek, aki azt mondta, az ételünk az egészségünk. Olyan ételeket, fűszereket, italokat, gombákat, zöldségeket és gyümölcsöket szedtem össze, amelyek hozzájárulhatnak látásunk javításához, szemünk gyógyulásához, és amelyek nem csak a tekintetünket fényesítik ki, de a lelkünket is. A legnagyobb lökést az adta, hogy nem akartam a férjem terhére lenni, és megálmodtam, hogy meggyógyulok. Ez tartotta bennem a lelket abban a 4 és fél hónapban, amíg egy masszázságyon rozsdásodtam mozdulatlanságra ítélve, nehogy leváljon a retinám. Amíg a gyógyulásban reménykedtem, a szokásosnál több időt szenteltem magamra, így jobban megismertem magam, és azt, hogy mi is a feladatom ezen a világon. Amikor meg­gyógyultam, az orvos azt mondta, meghajol az erőm előtt. Szerettem volna a kutatásaimat közkinccsé tenni, mert arra gondoltam, hogy ha csak egy embernek segítek, már megérte. Az Akaratunk gyógyereje nem egy receptkönyv, hanem személyes élményekkel, történelmi tényekkel, napjaink kutatási eredményeivel, népi hiedelmekkel ízesített sok-sok ételmese, a recepteknek pedig van egy közös alapanyaguk: a szeretet.

A porból a csillagokig

– A csillagok fontos szerepet játszanak az életemben, és nem csak azért, mert hiszem: csillagkapu van a lelkünkben. A férjem egyszer azt mondta, hogy amikor isten a világot teremtette, engem az égre akart tenni, a csillagok közé, de leejtett, és itt ragyogok a Földön. Pedig akkor még nem is tudott arról, hogy az érettségim napján egy ismeretlentől kaptam egy táviratot, amiben latinul ez állt: a porból a csillagokig. Nekem olyan az ég, mint amilyen a kutyának a póráz: óv és védelmez. Esténként gyakran kifekszem a kertben a fűre, és csak nézem a csillagokat. Mindig ígérnek nekem valamit, és azt vallom, akire ragyognak a csillagok, az nincs egyedül. Én mindig arra vágytam, hogy csillagokat lássak a mások szemében, és ez megtörtént.

Élményeket gyűjt

– Térdig járok a csodákban, és hálás vagyok minden egyes pillanatért. Nem ítélkezek, nem haragszom, mindenkit elfogadok olyannak, amilyen. Hálát adok azért, amim van, és minden egyes nap elmondom a férjemnek és a családtagjaimnak, hogy szeretem őket. Hiszek abban, hogy ki kell mondanunk, amit érzünk, meg kell köszönnünk, amit kapunk. Széppé kell tenni az élményeinket, és nem tárgyakat gyűjteni, hanem emlékeket. Mert ha meghalunk, mit viszünk magunkkal? Én három emlékképet egészen biztosan: az egyiken a nagyobbik lányom ül egy kis autóban, és azt mondja: pont ilyet akartam! A másikon a kisebbik lányomat látom: amikor megszületett és rám nézett, a tekintetében ott volt a kérdés, te vagy a mamám? A harmadik pedig az a pillanat, amikor a férjem azt kérdezte: a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? Ő egy magas ember, én csak a szívéig érek… – éppen addig, ameddig kell.

SZA