Malőr a beiktatáson – á la Kállay

Nyíregyháza - A legviccesebb történetek mindig a családból kerülnek ki, történjenek azok mostanság vagy századokkal korábban.

A háborús és az azelőtti idők történetei tanulsággal szolgálnak akkor is, ha volt köztük vidám és szomorú is. Érdemes ezeket felidézni, mielőtt a feledés homályába merülnének. A Kállay-család mindig is büszke volt honfoglaláskori eredetére. Valljuk be, volt is miért, mire. Kevés família mondhatja ezt el magáról. A Nyírvidék 1944. február 26-i számában László Zoltán tollából jelent meg egy mulattató történet Kállay Ubul (1875-1952) csíki főispánról; illetve a nagyapja, id. Kállay Ubul (1818-1903) dísz­magyarjáról. Az eset Ugron Gábor (1880-1960) maros-tordai és marosvásárhelyi főispáni beiktatásán (installáció) történt, 1907-ben. A hitelesség kedvéért adjuk át a szót a szerzőnek, a legfontosabb részeket közölve.

Kitettek magukért

„Még gyerekember voltam. Talán harmadéves jogász és kölyök újságíró az egyik pesti napilapnál. Székelyudvarhelyt voltam az édesatyámmal, aki Apponyi nemzeti párti programjával képviselte azt a kedves székely várost az országgyűlésen. Beszámolót mondott s azután indultunk, részben kocsin, amit a rabonbán, az öreg Ugron Gábor bátyánk bocsátott rendelkezésünkre, részben vasúton Sepsiszentgyörgyre, hogy onnét végre a fővárosba jussunk. De hát ember tervez és kedves öreg barátom, Kállay Ubul, akkoriban nemes Csíkszék főispánja végez. A szállóban vacsoráltunk s Ubul, alighogy megtudta ottlétünket, mindjárt jött is asztalunkhoz. A régi szeretettel üdvözölte édesatyámat: – No, szép tőled, Miska bátyám, hogy ide is eljöttetek. Most aztán maradtok, mert holnap indulunk…

– Hazafelé – vágott közbe apám. – Hogyisne, indulunk Marosvásárhelyre! – Nincs ott dolgunk! – Nincs-e? Hát nem tudjátok, hogy a fiatal Ugron Gabit (a későbbi belügyminiszter) holnapután installálják Maros-Torda főispáni székébe? – Hát ezt elfelejtettem. Rendben van. Elmegyünk. Csakhogy nincs itt a díszmagyarom. – Annyi baj legyen. Frakk is megteszi. Én az öregapám díszmagyarját veszem föl, sohse volt még rajtam, de főispánnak úgy illik.

Úgy is tettünk. Az installáció a régi fénnyel történt, a székely megyék kitettek magukért, hogy a nagy rabonbán fia lett Vásárhely főispánja. Minden épkézláb ember ott volt a székelyek székeiből, a püspököktől kezdve a csíksomlyói gvárdiánig (ferences kolostorfőnök). A hivatalos istentiszteletek, megyeházi gyűlés, üdvözlések, deputációk után jött a 400 terítékű bankett. Azóta sem ettem olyan jó székely ételeket. Küküllő mente borai csak emelték a hangulatot, a valódi francia Mumm pezsgő aztán a leglendületesebb jókedvbe hozta a társaságot. Az első pecsenye után a főispán a királyt köszöntötte, aztán következtek a többiek. A negyedik pecsenyénél tartottunk, amikor felállott (a sok étel s ital miatt csak nehezen s az öregapja szűk díszmagyarjából kihízva) Kállay Ubul, hogy a szomszédos Csíkvármegye közönségének üdvözletét tolmácsolja. A beszédnek nagy hatása volt, kedves humora mindenkit felvidított s lőn utána nagy éljenzés és koccintás. Kállay Ubul csak nem ül le. Feszeng állva, kényelmetlenül. Végre ide-oda nézegetve, észrevesz engemet, aki balról harmadiknak ültem tőle s odaszól: – Ugyan Zoltánkám, nézz mögém, valami baj történt! – Mi? – Nem tudom.

Szétrepedt a díszmagyar

Hátra néztem s rémes látvány tárult szemeim elé. Bizony úgy igaz, ahogy írom. A régi, kiszolgált, viharokat látott díszmagyar hátul a nyaktól le a nadrágig kettérepedt. Befejezte pályafutását. Ebben a mentében nem maradhatott a csíki főispán, így nem mehetett az utcán végig. Kerítettünk egy tavaszi kabátot, azt borítottuk a sérült ruhára s úgy kísértük szállóbeli lakására Ubult. A dolog nem maradt titokban és évek után is sokszor évődtünk Ubul barátunkkal. Wekerle, Sándor János, Andrássy Gyula még akkor is tréfálkoztak a parlament folyosóin Kállayval, amikor már veszprémi képviselő volt s megválasztását egy slágernek: a Bob hercegnek köszönhette.”

Eddig az idézet. Mi lett a szereplőkkel? Ugron Gábor és Kállay Ubul kitelepítésben haltak meg, a sokat látott dísz­magyar az Iparművészeti Múzeumba került. A dédunoka, Krisztián a Kállay Gyűjteménynek adományozta a rokon Kállay Tamás díszmagyarját, amely restaurálva a gyűjtemény egyik ékessége. Hűen a család jelmondatához: In asperis et prosperis – Balsorsban és jó szerencsében…

- Komiszár Dénes helytörténész -