Volt egyszer egy pezsgő műkincspiac

Nyíregyháza - Magas színvonal és családias hangulat jellemezte az egykori vásárteret.

Talán Hatzel Márton 1848-as honvédet, Nyíregyháza egykori polgármesterét, majd az első népképviseleti országgyűlés követét se szomorította volna el, ha láthatja, hogy a róla elnevezett térre 1895-től ócskapiacot, később zöldséges-, majd pedig régiségpiacot telepítettek a kései utódok. Ma már ez is történelem, akár a névadó tisztes életútja, kár lenne, ha végképp feledésbe merülne.

Gyorsan elterjedt a híre

Ezért is örültünk, amikor rátaláltunk Jászai János régiségkereskedőre és gyűjtőre, aki egy kivételes pillanatban elárulta lapunknak, hogy a város egyik színfoltját, az egykori műkincspiacot személyesen ő maga hívta életre valamikor a 90-es évek valamelyikén.

– Habár az évre pontosan már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy akkoriban is gyakran megfordultam a pécsi és a budapesti régiségvásárokon, és egyszer azt találtam mondani a hozzám hasonló gyűjtő barátoknak: mi lenne, ha Nyíregyházán is létrehoznánk valami hasonlót – vágtunk bele a történetbe. – Sokáig nem találtunk neki helyet, mert mindenhonnan kitiltottak bennünket, míg végül a kis Hatzel téren háborítatlan helyre találtunk. Gyorsan elterjedt a vásár híre, mert új dolog volt, és a város potentátjai is szívesen múlatták benne az időt. Ráadásul gyakran hírt adott rólunk a rádió és a sajtó is. Jöttek aztán gyűjtők Debrecenből, Miskolcról, Békéscsabáról, hozták a szebbnél szebb művészeti alkotásokat és műkincseket.

– Más árust nem is engedtünk magunk közé, nem akartunk a mi térfelünkből ócskapiacot csinálni. Annak ott voltak a környező utcák, nem engedtünk a színvonalból. Úgy is hirdettük, hogy régiségkiállítás és -vásár, így nem háborgatott bennünket még az adóhivatal sem. Nem is lett volna miért, hiszen nem a kereskedésen volt a hangsúly, a piac gyorsan kulturális és közéleti színtérré vált. Volt ott közöttünk mindenféle ember – orvos, jogász vagy bíró –, sok tanult koponya, akik nemcsak történelmi, de művészettörténeti jártassággal is büszkélkedhettek. Egy műkincskereskedőnek vagy komoly gyűjtőnek tisztában kell lennie a különféle korszakokkal, stílusokkal, a festészet, a szobrász- és ötvösművészet vagy a porcelánművészet mikéntjével. Magam is historikus alkat vagyok, hosszú éveken át szívtam magamba az ismereteket, bújtam a szakirodalmat, az aukciós könyveket.

Minél hosszabban belemerültünk a diskurzusba, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Jászai János élete kész kalandregény. A kereskedést egy mádi, vérbeli kereskedőtől, Asztalos Istvántól tanulta egykor, kifejlesztve önmagában is a remek üzleti érzéket. Látva a szép iránti rajongását, egyszer a mestere így fogadta: „János, ha rajta ülsz, nem fogsz haladni, az árut mindig forgatni kell!” János pedig követte minden tanácsát. A fiatal terménykereskedő innentől egyre pontosabban tudta, mibe fektesse szépen gömbölyödő jövedelmét. Járta a környező országokat – Romániát, Csehszlovákiát, Szlovéniát –, jól tudva, mit érdemes megvenni. Az is megérne egy misét, miféle kincsek futottak át a kezei között. Egyelőre érjük be annyival, hogy ő vásárolta meg a Telekiek hagyatékát Kolozsvárott. A Hatzel téri piac létrejötte is részben a kalandvágyó, örökmozgó természetének köszönhető, hiszen ne feledjük: 30 éven át járta, és járja ma is a háromnapos pécsi vagy a szombatokra eső budapesti műkincspiacokat.

Nem olyan a hely szelleme

– Miskolcon minden hónap első vasárnapján, Debrecenben pedig minden második héten rendeznek vásárt. A miskolci a legnagyobb, oda egy-egy alkalommal százezer ember is kimegy. Jönnek szlovákok, románok, lengyelek, dunántúliak, és persze családosok, akik a gyerekeiket kézen fogva sétálgatnak, nézelődnek. Az aztán a vásár! Nekünk itthon 2011-ben egy új helyet keresett a város, így kerültünk Jósavárosba. Pár év után kiderült, ott már nem az igazi, gyorsan át is alakult ócskapiaccá. A korán kelő árusok idővel kiszorítottak bennünket, de szép lassan a kedvünk is elment az egésztől. Kicsi a tér, parkoló se nagyon van, a hely szelleme és színvonala sem olyan, mint a régié volt. Persze próbálkozhatnánk másfelé, csakhogy Nyíregyházán szinte mindent beépítettek. Talán egy nagyáruház parkolójának vagy a vásártérnek a sarkában meghúzódhatnánk. De már nem is nagyon akad, aki szervezze… – zárta a beszélgetést lemondóan Jászai János.

Mi pedig azóta is azon munkálkodunk, hogy az életének egyéb részleteit is elmesélje. Mert higgyék el, kész kalandregény!

MJ