29 évig vártak a csontok Túristvándiban, hogy megkapják a végtisztességet

Huszonkilenc évig vártak a Kende család kilenc tagjának csontjai arra, hogy végső nyughelyet találjanak a túristvándi református templom melletti, nemrég megépített kis kriptában.

A földi maradványokat a helyi református egyházközség szervezésében a közelmúltban eltemették, az elmúlt vasárnap pedig istentiszteletet rendeztek az újratemetett személyek tiszteletére a Kende család ma élő tagjainak részvételével.

A gyászszertartáson a környező gyülekezetek tagjai és vezetői mellett részt vettek világi és egyházi elöljárók is. Igét hirdetett dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke. Az újratemetés előzményeit Kósa János, a község református lelkésze idézte fel a jelenlévők számára.

Mint elmondta, 1991-ben gombásodás miatt talajcserét kellett végezni a református templomban, s a munkások akkor találtak rá a templom közepén elásott kilenc sírra.

Gyűrű és kettétört szablya

A sírokban talált tárgyi leletek a Jósa András Múzeumba kerültek, míg az elhunytak maradványairól mindenki azt hitte, hogy egy családi kriptába szállították azokat.

Három évvel ezelőtt az egyházközség egyik tagja talált rá a parókia pincéjében a dobozokban és zsákokban tárolt csontokra.

A presbitérium tagjai felvették a kapcsolatot a családdal, s úgy döntöttek, hogy megadják a végtisztességet a középkori elhunytaknak.

Balázsik Tamás régész vezette a sírok feltárását. Az utolsó temetkezések egyike lehetett a 6. számú sír, amelyben egy kegyúr maradványait találták meg a régészek. Mint Balázsik Tamás egy tanulmányában leírta, a kegyurat „a mellrészén ezüstpaszománnyal díszített ruházatban temették el. Dereka tájékán, a test mellett, főként a koporsódeszkákon, arany- és ezüstszálas hímzés nyomai látszottak. A szövet teljesen elpusztult. A koporsó alól, a halott válla, nyaka tájáról, rozsdás vastárgy, kettétört szablya két, egymáshoz rozsdásodott darabja került elő, egyik végén némi famaradvánnyal. Az azonosítás szempontjából különös értéket képvisel a halott kegyúr jobb kezén talált, a 17. századra datálható arany pecsétgyűrű. A nyolcszögű foglalatba erősített kövön, ornamenssel keretezett ovális mezőben a Szente-Mágócs nemzetség címere, három szál liliomot tartó kar látható, a keretezés körül pedig az »A K« és »D K« betűk olvashatók (A ... KENDE DE KÖLCSE).”

A tanulmány kitér arra is, hogy a Szente-Mágócs nemzetség szatmári ágának a Tiszaháton, a Túr és a Szamos vidékén voltak birtokai.

A kegy­úri templomuk kezdetben a cégényi Szűz Mária-monostor volt, azonban a monostor megszűnését, pusztulását követően a túristvándi templom vált a XVI. században rendszeresen használt kegyúri temetkezőhellyé.

Kósa János lelkész a történeti visszaemlékezésében utalt arra is, hogy a szakemberek feltételezése szerint Kende Andrásé volt ez a különleges sír. Kende András I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630–1648), illetve annak fia, Zsigmond mezei hadainak volt az egyik kapitánya, majd 1658-tól több ízben ellátta Szatmár megye alispáni tisztjét. A források szerint Túristvándiban élt feleségével, Sándor Erzsébettel 1669 és 1677 között bekövetkezett haláláig.

Az emlékező szertartás végén a résztvevők elhelyezték a kegyelet koszorúit, majd a gyülekezet szeretetvendégséggel kedveskedett az istentisztelet résztvevőinek.

„Áldás volt ennek a tájnak az életük”

A ma élő leszármazottak nevében Kende István emlékezett a magyar történelemben mindig is fontos szerepet betöltött családra. Többek között a következőket mondta: „...Éltek tehetségük, vérmérsékletük, természetük és önös érdekeik szerint. Volt, aki életével, vagyonával fizetett a hazájáért, szabad elveiért, és volt, aki mindezt elkerülhette. Alispánt, szolgabírót számolatlanul sokat adtak a környék vármegyéinek. Többek között ilyenek is voltak a Kendék. Kegyúri jogokat is gyakorló köznemesek, de mindenképpen meghatározó szereplői a közéletnek és magas tisztviselői a vármegye házának. Az itt élt, egykori Szatmár vármegyei Kendék, akár földművesként, akár nemesként, akár a vármegyét képviselve, akár a gazdálkodásban élen járva, akár az elveikért kardot rántva, de tették a dolgukat és bővítették a birtokukat. Ha kellett, támogatták és vallották a megújuló keresztényi hitet és a reformációt, építéssel is segítették a templomokat...

...Bízunk abban, hogy áldás volt ennek a tájnak az életük és munkásságuk, de bízunk abban is, hogy ez az új sírhely biztosít földi maradványaiknak ennyi év után most végső békességet. Nyugodjanak békében!”

KM