Blokád alatt állt a város, a megye

Harminc évvel ezelőtt, október 26-án 0 órakor lépett hatályba az a kormányhatározat, amelynek értelmében 60-65 százalékkal emelkedtek a benzinárak Magyarországon. A taxisok és fuvarozók előbb Budapesten, majd az ország szinte valamennyi nagyvárosában akcióba léptek: elzárták a ki- és bevezető utakat. Nyíregyházán a Család utca és az Orosi utca kereszteződése volt az egyik legkritikusabb helyszín, de Mátészalka, Kisvárda és Vásárosnamény térségében is több napig zárva voltak az utak. Egy ideig az autóbuszok is rostokoltak: volt olyan sofőr, aki másfél napot töltött a buszban, neki a környékbeliek vittek ételt, italt. A harminc évvel ezelőtti eseményekre kollégáink mellett Mádi Zoltán is visszaemlékezett: őt egy nappal korábban választották meg Nyíregyháza polgármesterének.

A taxisblokád kezdetekor csupán egy napja volt polgármester Nyíregyházán Mádi Zoltán. A napjainkban a Vígszínház gazdasági vezetőjeként dolgozó közgazdasági szakember lapunk kérésére visszaemlékezett a harminc évvel ezelőtt történt eseményekre.

– Akkor nem volt még mindenhol vezetékes telefon, hajnalban jöttek értem a rend­őrök, hogy tájékoztassanak az eseményekről. El lehet képzelni, mit gondolhattak a szomszédok, hogy egy nap után máris viszik a rendőrök a város polgármesterét – kezdte Mádi Zoltán. – Miután tájékozódtam a helyzetről, a város teljes lezárásáról, egy teniszedző ismerősömmel kimentem az Orosi úti blokádhoz, hogy arra kérjem a tüntetőket: a kismamákat szállító mentőket és a friss kenyeret engedjék át. Ott több mint százan voltak, a rendőrök be sem mertek jönni velem a tüntetők közé. Bemutatkoztam, elmondtam, mit szeretnék, kértem a segítségüket, de egy rövid nem volt a válaszuk. Később elindultak az egyeztetések, szerencsére semmilyen erőszakos cselekmény nem történt, sikerült a rendet fenntartanunk a városban. Ebben az is szerepet játszott, hogy a 4-es főúti blokádnál egy nyírturai focistatársam volt a vezető. Ismertük egymást, így neki mondhattam a következőket: „Tibi! Nem szabolcsi izzadtsággal és vérrel kellene elintézni a pesti meccseket.” Végül meg tudtunk egyezni néhány dologban, amit mindkét fél betartott. Úgy emlékszem, a vidéki városok között az elsők között voltunk, ahol újraindult a tömegközlekedés. Azt mondhatom, 29 évesen, polgármesterként hamar átestem a tűzkeresztségen. Megmérettünk, s szerencsére én és az akkori városvezetés nem találtatott könnyűnek – tette hozzá Mádi Zoltán.

Nem búcsúzhattak el

A harminc évvel ezelőtt történtek kollégáink életére is hatással voltak. Pusztai Sándor, lapunk fotóriportere úgy emlékszik, forgatták a fejüket, mi van a fővárosban, és találgatták, mi lesz nálunk. – Hol ezt, hol meg azt mondták az önkényes „útonállókról”. Az persze mindenkit dühített, hogy azt mondták, a kormány nem tervezi a benzin-ár emelését, aztán mégiscsak így történt. A blokád meghirdetésének idején az öcsém Bécsben volt egy közös barátunkkal. Aggódva találgattuk, hogyan, mikor érhetnek haza. Tudnak-e aludni valahol, lesz-e ételük? Nagy volt a meglepetés, amikor a remélt időnél hamarabb nyílt az ajtó és megjöttek. A nagybátyám temetésére viszont a zavaros hírek miatt nem indultunk el, így őt úgy helyezték örök nyugalomra, hogy nem búcsúzhattunk el tőle méltóképp.

Gyaloglás órákon át

– Ma már megmosolyogtató, hogy harminc évvel ezelőtt az 56 forintos benzinár megbénította az országot, de egy kicsit engem is – emlékezett vissza újságíró kollégánk, Jernei Gábor. – Akkoriban a szomszéd megyében éltem, és Miskolctól tizenöt kilométerre volt az otthonom. A kocsi szinte magától tudta az utat, de ez sem számított, mert a város határából udvariasan, de határozottan visszafordítottak. A szerkesztőségnél hagytam a kocsit, majd gyalogszerrel indultam haza. Miután sok más dolgom nem volt, bámészkodni kezdtem, és egyre inkább mosolyogtam, mert korábban az autóból nem tűnt fel, milyen szép környezetben járok nap mint nap. Több mint három óra alatt értem haza, és a gyaloglásnak kettős haszna volt: kellemesen elfáradtam, és aznap szoktam rá a rendszeres sétálásra.

Szerkesztő kollégánknak, Száraz Ancsának a blokád második napján Debrecenbe kellett mennie nyelvvizsgázni. – A „kertek alatt” eljutottunk valahogy Pallagig, ahol a taxisok hosszas könyörgés után végül átengedtek bennünket, és éppen odaértem kezdésre, de ez rajtam kívül csupán egy vizsgázónak sikerült – mesélte.

Hanufer Sándor akkoriban a nyíregyházi kézilabdacsapat technikai vezetőjeként dolgozott. – Akkor volt az egyik játékosunk, Kun Laci esküvője. A feleségem, Edit hat hónapos terhes volt, így már éjfél után elindultunk haza. Az Aranyszarvas étteremből kénytelenek voltunk hazagyalogolni Örökösföldre, mert egyetlen taxist sem sikerült meggyőzni, hogy nekünk fontos lenne ez a fuvar. Az akkori taxisok között ugyan több egykori kézilabdás is dolgozott, de nem adták be a derekukat – emlékezett vissza Hanufer Sándor.

A blokád napjai

Az Antall-kormány 1990. október 25-én 65 százalékos benzináremelést jelentett be, mely következtében 56 forintra emelkedett a benzin literenkénti ára. A taxisok az Országház elé vonultak, és azt kérték, vonják vissza a döntést, mert így a megélhetésük veszélybe kerül. Siklós Csaba közlekedési miniszter elutasította a követelésüket, erre a taxisok az utcára vonultak. Másnap délre az ország főútvonalain összeomlott a közlekedés. Október 27-én hajnalra ideiglenes megállapodás született, ennek értelmében a taxisok felfüggesztik a blokádot, és vasárnap délelőtt folytatják a tárgyalásokat. A taxisok többsége ezzel nem értett egyet, s tovább folytatták a tüntetést. Az országban az autós közlekedés megbénult, buszok sem tudtak közlekedni. 27-én este a kormány bejelentette, hogy lehetőséget lát literenként 10–12 forintos kedvezményre, illetve kompenzációra. Október 28-án este bejelentették, hogy a tárgyalásokon részt vevők elfogadták a 12 forintos literenkénti kompenzációt, ezután a taxisok megszüntették a blokádot, s az utak felszabadultak.

KM