Hogyan lehet a gyermeknek elmesélni egy borzasztó tragédiát?

A holokauszt emléknapján felidézzük a koncentrációs táborok szörnyűségeit, a deportáltak szenvedéseit, tisztelgünk az elhunytak emléke előtt. Fejet hajtunk azok előtt is, akik átélték és túlélték a megaláztatást, az embertelenséget. Nem szoktunk azonban beszélni a túlélők gyermekeiről, akiknek előbb-utóbb szembesülniük kellett a múlt tragédiájával, valamint a származásukkal.

Kódokban beszélgettek

Somos Péter újságírót kértük meg arra, vallja meg érzéseit, gondolatait, a zsidó lét öntudatra ébredésének fokozatait.

„Nyíregyházán születtem 1952-ben. Szüleim holokauszt­túlélők voltak, akárcsak velünk élő anyai nagyanyám és az ő unokatestvére, akit az egyszerűség kedvéért nagybátyámnak neveztem. Úgy 8-9 éves lehettem, amikor megtudtam, hogy anyám húgán kívül volt még három nagynéném, apám testvérei, akik – ahogy mondták – »odamaradtak«, »nem jöttek vissza«. A szüleim kódokban beszéltek, nem magyarázták el és nem fedték fel a valóságot, és ez zavartságot keltett bennem. Mindezt a legteljesebb megértéssel idézem most fel, nem azért, hogy hibáztassam őket, mert hát hogyan lehet egy gyermeknek elmesélni egy borzasztó tragédiát, amit a szülők maguk sem voltak képesek feldolgozni? Később tudtam meg, hogy az egyik nagynénémnek volt két kisgyereke, akik szintén Auschwitzban fejezték be az életüket... Lám-lám, akaratlanul is körülírom a nehezen megemészthető valóságot, pedig tudom: meggyilkolták őket, velük együtt összesen 13 embert a családból.”

Névmagyarosítási hullám

„A családban néha valakinek kiszaladt a száján egy-két mondat az átéltekről – apám és a választott nagybátyám, akinek a felesége és a kislánya »maradt oda«, munkaszolgálatosok voltak, anyámék Pesten éltek, ott bujkáltak –, de hamar elhallgattak. Érezhettem, hogy nem szívesen vagy csak felületesen válaszolnak, így hát inkább nem kérdeztem semmit. Idővel – főként az olvasmányaim révén – mégis összeállt egy kép.

A vallási életünk jobbára az otthonra korlátozódott, minden ünnepet megtartottunk. Zsinagógába évente ­kétszer-háromszor mentem el, aztán 14-15 éves koromtól teljesen távol maradtam a hitélettől, csaknem negyven éven át. 1973-ban apám, aki a munkaszolgálatban megrokkant, váratlanul meghalt. Nem érte meg az 51. évet.

Tudom, nem lehet mindent a holokausztnak betudni, de a korai halálát én mégis az átélt fizikai és lelki szenvedéseknek tulajdonítom. Ezután kezdtem mélyebben érdeklődni a család múltja iránt; ekkor jöhettem rá, hogy a bennem felmerülő kérdéseket visszavonhatatlanul elmulasztottam feltenni neki. Amikor megtudtam, hogy mi zsidók vagyunk, kezdetben ez a tény nem változtatott semmit az életemen. Ugyanazok a más vallású fiúk voltak továbbra is a barátaim, habár volt egy rövid időszak, amikor kerestem a korombeli zsidók társaságát. Ezt ma jobbára a kíváncsiságnak tulajdonítom. Mivel az a néhány találkozás magánházaknál történt, nem különbözött semmiben egyéb alkalmi buliktól: bárhol meg lehetett hallgatni Ambrus Kyritől a Hava nagilát, ennél sokkal nagyobb kulturális élményünk nem nagyon volt. Aztán kiderült számomra, hogy a zsidókat sokan nem szeretik, és ez nem esett jól. Nagy ügyet mégsem csináltam belőle, mert a barátaimmal zavartalan volt a kapcsolatom. Apám 1948-ban változtatta meg a családnevét Steinbergerről Somosra. A magyarosítási hullám már a háború előtt elkezdődött a rejtőzködés, a teljes beolvadási törekvés miatt. Hiábavaló próbálkozásnak bizonyult: a deportálás alól nem mentesült az, aki magyarosított, és a háború után, annak ellenére, hogy hivatalos okiratokba nem vezették be a vallást, mégis nyilvánvaló volt kívülállók számára a zsidó származás.”

Kollektív gyász a világban

„A nyíregyházi zsidó hitközségnél 2006-tól 2018-ig dolgoztam, 2009-től hitéleti vezető és alelnök voltam, s a temetőt gondoztam. A magam számára is meglepetés volt, hogy korosodva közeledtem a valláshoz. Mindig is hívőnek tartottam magam, de a vallás az egy külön dolog, annak szigorú szabályai vannak, azt tanulni kell. Sokat segített a tanulásban, hogy 23 évig Jeruzsálemben éltem, még ma is felsőfokon beszélem a héber nyelvet. A zsidó vallás gyakorlásához közösség kell, már csak azért is, mert vannak olyan imák, amiket csak 10 felnőtt férfi jelenlétében lehet elmondani. Hívő lehetek akár egy lakatlan szigeten is.

Meddig emlékezhet az ember azokra a rokonaira, akiket nem is ismert? A zsidó vallásban fontos helyet foglal el az emlékezés. Azokhoz, akiknek van sírjuk, külföldről is el­zarándokolnak legalább évente egyszer a hozzátartozók. Akiknek nincs, azok számára kijelöltek egy emléknapot, amelynek a héber dátuma sziván hó 20., amikor gyászimát mondanak a zsinagógában vagy akár otthon, gyertyát gyújtanak az emlékükre. Van valami magasztos ebben a kollektív gyászban: az, hogy a világ minden táján mi, a túlélők gyerekei egyszerre emlékezünk.

Április 16. a holokauszt magyarországi emléknapja. Minden évben aktívan részt veszek megemlékezéseken, az utóbbi években főként Kisvárdán és Újfehértón. Jóleső és megnyugtató érzés látni, hogy más vallású emberek odafigyelnek a nagy tanulságokat hordozó holokausztmegemlékezésekre. Jó érzés látni, hogy több településen gondozzák az elhagyatott zsidó temetőket, hiszen ez is az emlékezés, a múlt megőrzésének nemes formája. Sok helyen láttam ezt a megyében, így Bökönyben is, ahol jelenleg élek. Nagyra értékelem azokat az önzetlen kezdeményezéseket, amelyek arról tanúskodnak, hogy a holokausztot és máig kiható következményeit jó néhány éve már nem a zsidóság belső ügyeként kezelik.”

MML