Soha nem feledhetjük a rémtetteket!

Már maga a gondolat is hátborzongató és félelmetes volt a II. világháború idején: „zsidótlanítani” Magyarországot. Csakhogy sajnos mindez nem elméletként maradt meg egy papírlapon, 1944-ben a valóságban is megkezdődött a zsidók deportálása és elpusztítása a koncentrációs táborokban. Az első gettókat és gyűjtőtáborokat április 16-án kezdték meg felállítani Kárpátalja területén, így 2000 óta ez a nap a magyar holokauszt emléknapja.

Kóser hús a háztartásban

Az emberi kegyetlenség poklának kínjait átélte és túlélte a Nyíregyházán lakó Kerekes Hermanné Klein Éva is, aki kérésünkre felidézte a fájdalmas emlékeket, családja szívszaggató történetét és tragédiáját.

– Napkoron születtem 1925. július 27-én, vagyis a nyáron ünnepelem a kilencvenhatodik születésnapomat. A családban én voltam a negyedik gyermek az öt testvér közül. Apukám mészáros volt. A kóser hústermékek mellett árult borjút, marhát, bárányt. Disznóhús egyáltalán nem volt az üzletben, mert akkor kóser terméket nem lehetett volna árulni. Nálunk a családi háztartásban csak kóser hús volt. Ez a mészárszék nyolcunkat tartott el: a szüleimet, az öt gyermeket, valamint árván maradt egy sokgyermekes család, s az egyik kislányt a szüleim magukhoz vették, hogy ringassa a bölcsőt, segítsen a háztartásban. A család deportálásáig végig velünk volt – révedezett el a múltban Éva néni.

– Nem volt ellentét a más-más vallású emberek között. Én ma is azt vallom, hogy minden ember egyforma a vallásától függetlenül. Ha valakit nem tudok elfogadni, az nem a vallása miatt van, hanem azért, mert hazug, tolvaj és aljas cselekedeteket művel. A szüleim ortodox zsidó szellemben neveltek bennünket. Én mind a mai napig péntek este és az ünnepnapok estéjén gyertyát gyújtok és imádkozom. Azt az imát mondom, amire anyukám tanított. Napkoron volt egy imaház, oda jártak a férfiak szombatonként. Ünnepnapokon a nők is elmentek, s vittek magukkal bennünket, gyermekeket. Mi szaladgáltunk az udvaron, játszottunk, de apu és anyu a templomban voltak. A nagyobb ünnepek alkalmával beutaztunk Nyíregyházára a Síp utcai ortodox zsinagógába. Mikor már férjhez mentem, akkor kendőben kellett megjelenni a szertartáson, hajadonfővel nem lehetett. Anyukámnak volt parókája, de a legtöbbször kendővel kötötte be a fejét. Ha templomba ment, vagy Nyíregyházára, akkor kalapot tett a fejére. Mind a mai napig kóser ételeket eszek. Disznózsírt nem használok, olajban sütök. Disznóhúst sem eszem, csak csirkét. Kolbászt, szalonnát sem szoktam vásárolni. Már csak ketten élünk a testvérek közül, a két évvel idősebb Magda nővérem Torontóban él a lányával, ő is ragaszkodik a vallási előírásokhoz.

Nem tudott elbúcsúzni

– Nyíregyházán tanultam cipőfelsőrész-készítőnek. 1944-ben húsvétkor valamennyien otthon tartózkodtunk, de Nyíregyházára már nem tudtam visszamenni, mert az ünnep elmúltával Gáva Jóska bácsi odaállt a kapuhoz a kocsijával, s hátrahagyva mindent, fel kellett szállnunk a szekérre, s mentünk Simapusztára egy gyűjtőtáborba. Egy hónap múlva négyes sorban gyalog elindítottak bennünket a nyíregyházi állomásra. Az Anna nevű nővéremnek volt egy kétéves fia, Tamáska is jött velünk.

Felszálltunk a tehervagonokra, s mentünk Auschwitzba.

– Akkor még nem tudtuk, hová visznek bennünket, az csak később derült ki, amikor már megérkeztünk. A vonaton se vécé, se víz. Amikor leszállítottak bennünket, az időseknek az egyik oldalra, a fiataloknak a másik oldalra kellett állniuk. Az idősekhez állították anyukámat Anna nővéremmel és a kisfiával együtt, soha többet nem láttam őket, még csak elbúcsúzni sem tudtam tőlük. Birkenauban meztelenre kellett vetkőznünk, majd leszőrtelenítettek bennünket, és csíkos ruhát kaptunk. Barakkokban laktunk, csupasz priccseken aludtunk. Egy lengyel nő volt a felügyelőnk, aki gyakran rámutatott a füstölgő kéményekre, s azt mondogatta, hogy mi is odakerülünk hamarosan.

A népes családból – hiszen sok nagynéni, nagybácsi és unokatestvér is volt – a fasizmus bukását csupán négy Klein testvér élte meg: László, Magda, Klári és Éva.

– Nem kívánom senkinek sem azokat az érzéseket, azokat a fájdalmakat, amiket átéltem. Nem lehet szavakkal kifejezni, hogy mi játszódott le bennem, amikor tudatosult, hogy az összes családtagom életét vesztette, csupán négyen maradtunk életben. Még annyi évtized után is mindig kéznél van a zsebkendő – érzékenyült el Éva néni, aki 1948 májusában férjhez ment a nábrádi Kerekes Hermannhoz, aki szintén túlélte a holokausztot. A férjének Nábrádon volt egy kis fűszerüzlete, de azt nemsokára államosították. Ahogy a férje munkája megkívánta, éltek Tuzséron, Vaján, majd Nyíregyházára költöztek. Éva néni a cipőgyárban, majd a kereskedelemben dolgozott nyugdíjaztatásáig. Harminc éve egyedül él, de nem magányosan: korábban részt vett a gyülekezet nőegyletének munkáiban, napjainkban telefonon tartja a kapcsolatot Magda nővérével.

Ne történhessen meg újra!

– A tábor szörnyűségeit nem lehet feldolgozni, nem lehet elfelejteni, a hatalmas fájdalom itt van mindig énbennem, hiszen nagyon sok családtagomat elvesztettem. Mindent a nulláról kellett elkezdeni, de örökre hálás leszek a szüleimnek, hogy becsületre, tisztességre és munkára neveltek engem és a testvéreimet. Lehet, hogy éppen ezek a tulajdonságok segítettek át bennünket a koncentrációs táborban átélt nehézségeken, borzalmakon. Muszáj mindig emlékezni az ottani rémtettekre, hogy soha többet ne történhessen meg újra ez az igazságtalanság, ez az embertelenség...