Dzsungelgyümölcsösök a folyók hullámterében

Sorozatunkban azokat az értékeket mutatjuk be, amiket a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Értéktár Bizottság tagjai beválasztottak a megyei gyűjteménybe. Az összegyűjtött értékek között ott találjuk az elvadult gyümölcsösöket is, amik a Tisza és mellékfolyóinak árterében már a honfoglalás korában is ott voltak.

Talaj, csapadék, mikroklíma

A Felső-Tisza-vidék öntéstalaja, a bőséges csapadék és az ártérre jellemző vízhez közeli mikroklíma kedvező volt az alma, a szilva, a körte, a dió számára, amik olykor kisebb gyümölcsösöket alkottak. Az itt élők sokáig csak ezeket a félig vadon növő terméseket hasznosították. Ezt fokozatosan váltotta fel a tudatos szelekción alapuló termesztés. A XVIII. század végén az ártéri gyümölcsösök még közösségi vagyonban voltak. Szüretkor mindenki egy-egy szekérnyi termést szedhetett magának. A hazavitt gyümölcsöt elvermelték, vagy ecetet, lekvárt, aszalványt, pálinkát készítettek belőle – olvasható a megyei értéktár honlapján.

Volt kereskedelmi értékük is

Az ártérben termett gyümölcsök kereskedelmi értéke is jelentős volt. A folyón szállították az almát, a szilvát, a körtét, a diót a tokaji, a szolnoki vagy a szegedi piacra. Az ártérből származik a milotai „papírhéjú” dió is, amit még a londoni tőzsdén is jegyeztek. Ez a fajta népi jellegű gyümölcstermesztés az 1836–1839 közötti tagosításnak köszönhetően hanyatlásnak indult. A XX. században az intenzív termesztésű fajták megjelenésével megkezdődött a dzsungelgyümölcsösök pusztulása.